Lola May levelei

21.

Végtelen sötétség
17. fejezet

Ayla az eget nézi, ezt a csodaszép, csillagokkal teli óceánt a feje fölött, és azon gondolkodik, hogy milyen szerencsések lehettek azok az emberek, akik legyőzték a magasságot és elhagyták bölcsőjüket. Legszívesebben ő is ezt tenné. Elmenekülne a fénylő pontok közé, el erről a helyről, ahol csak a fájdalmat ismeri, ahol majdnem minden percben küzdenie kell a túlélésért.

– Mire gondolsz most? – Neil hangja keresztülvág a halott világ csendjén.

Lassan oldalra fordítja a fejét, el az égről, és a mellette fekvő férfit kezdi nézni. Ritkán adódik nyugodt pillanat, de ez az éjszaka most ilyen. Talán a sors így próbálja helyrebillenteni a mérleget. Jó után rossz, rossz után jó.
Ma majdnem meghalt. Ha Neil nincs ott vele abban a pillanatban, már vége lenne az életének.
Neil is őt figyeli, lassan elmosolyodik, és újra felteszi a korábbi kérdést.

– Szeretem a csillagokat és a világűrt – feleli Ayla. – Tele van rejtélyekkel.

– Annyira nem tűnik izgalmasnak.

– Nem? – Ayla halkan felnevet. – Azt például tudtad, hogy az első embert, aki a Holdra lépett, úgy hívták, mint téged?

– Valóban? – kérdez vissza Neil, olyan elképedt arccal, mintha egy tudatlan kisgyerek lenne.

– Igen, Neil Armstrong volt a neve, erre tisztán emlékszem.

– Fogalmam sem volt, hogy jártak emberek a Holdon.

– Apa szerint sokkal messzebbre is eljutottak.

Neil elfordul tőle, újra az ég felé néz, aztán keserűen felnevet.

– Mégis ez a hely lett a koporsónk, Ayla.

Igaza van. Nehéz beismerni, de ez a bolygó semmi több, csak szenvedés. Kivéve a Szigetet. A Sziget lehet az egyetlen értelme annak, hogy megszületett.
Meg fogják találni. Már ha létezik egyáltalán. Nem! Léteznie kell, erre tett fel mindent, nincs más lehetőség.

– Apukám ismerte a csillagképeket, de sajnos már nem emlékszem pontosan, mi a nevük – hadarja Ayla, elterelve a figyelmét gondolatai kétségekkel teli tengeréről. – Amikor apáról álmodok, mindig körülölelik őt a csillagok. Nem csoda, hogy én is szeretem őket. Annyira elő tudta adni a történeteit, mintha valóban ott lett volna.

Neil még mindig az eget fürkészi, Ayla pedig folytatja:

– Sokkal jobban emlékszem rá, mint anyukámra. Ő volt az, aki megtanított engem arra, hogyan kell túlélni.

Neil és ő általában bármiről el tudtak beszélgetni, de a férfi most csendesen hallgatja őt. Mintha az ő gondolatai is máshol járnának. Még a csillagoknál is távolabb. Sosem mesélt neki arról, mi lett a szüleivel. Lehet, hogy végig kellett nézniük, ahogy lemészárolják őket. Ez sok mindent megmagyarázna. Azt azonban nem, miért nem reagál arra, amit megosztott vele.

– Baj van? – kérdezi Ayla, és a gyomrában levő állandó görcs mintha még erősebben szorítaná a belsejét. – Valami nem stimmel veled, nem szoktál ilyen csendes lenni.

– Nagyon megijedtem ma – mondja ki, és hirtelen felül. – Fogalmam sincs, te hogyan tudtál ilyen gyorsan lenyugodni.

– Tovább kell lépnünk – sóhajtja a lány, és követve Neil példáját ülő helyzetbe tornássza magát. – Ha hagyjuk, hogy a félelem belénk költözzön, sosem érünk célba.