Lola May levelei

31.

LolaMay 10 képet küldött
LolaMay: Fogalmam sincs, hány óra van most Angliában, de szerintem nem fogsz megharagudni, ha netán felébreszt az üzenet.
LolaMay: Nézd, milyen képeket csinált rólam Matt.
LolaMay: Tudod, hogy alapból nem szeretem, ha fényképeznek.
LolaMay: Tök spontán jött az egész, Matt megkérdezte, szeretnék-e magamról pár képet. És úgy döntöttem, hagyom a fenébe a félelmet, igent mondtam.
LolaMay: Igen, jól látod, Algernon ide is velünk utazott, ő hozta magával az egyik példányát, nem azt, amit a múltkor. Az összes kiadás megvan neki, még nálam is jobban függője a történetnek.
LolaMay: Azt hiszem, megvan az új profilképem.
LolaMay: Úgy látom, alszol.
LolaMay: Nem baj, mindent elmondok, kicsit bekoktéloztunk, de nem vagyok részeg.
LolaMay: Csak egy picikét :D
LolaMay: Amíg a naplementét vártuk, ő elküldött nekem néhány képet ízelítőnek. Azt mondta, holnap majd megszerkeszti a színeket, hogy jobban érvényesüljenek. Ő a profi ebben, nem én.
LolaMay: A pár naplementés képei is szuperül sikerültek, de azért a kedvencem akkor is az lett, amikor Matt az állványra tette a fényképezőgépét, és lőtt egy közös képet kettőnkről, háttérben a lemenő nap fényeivel. Bele kell írnom valamelyik regényembe, annyira festői volt a látvány.
LolaMay: Jaj, ezek a koktélok rendesen előhozzák a szókincsemet, milyen klassz már?
LolaMay: Holnap elküldöm majd neked a képet, amint megkapom. Azt hiszem, ki fogom nyomtatni, amint tudom, és az ágyam mellé teszem majd.
LolaMay: Finom volt a vacsi, jó a hangulat, Matt és én rengeteget nevettünk, olyan érzés volt, mintha csak mi ketten lettünk volna az étteremben.
LolaMay: Olivia azt mondta, nagyon édesek vagyunk együtt, és Matt megköszönte, és azt mondta, nem is csoda, mert én vagyok a legédesebb lány az egész világon.
LolaMay: Ezt mondta, Poppy, és szélesen mosolygott közben, és úgy nézett rám, hogy a pillangóim táncra perdültek odabent.
LolaMay: Nem akartuk, hogy ilyen hamar véget érjen a móka, ezért a párral ellentétben mi a part felé vettük az irányt a vacsi után.
LolaMay: Poppy, én ledobtam a cipőmet, és mezítláb sétáltam a homokban, Matt mellettem, bejártuk az egész partot, és nyíltan mesélt nekem a gyerekkoráról. Annyira nyíltan, ahogy csak a sötétben mer az ember beszélni.
LolaMay: Annyira megsajnáltam. Az apja nagyon rosszul bánt velük, ő és az anyja rengeteget szenvedtek. A bátyjai már rég főiskolára jártak, amikor neki tűrnie kellett, hogy az apja titokban bántsa az anyjukat.
LolaMay: A részleteket inkább meghagyom magamnak, de egyszer annyira eldurvultak a dolgok, hogy az éjszaka közepén kellett elmenekülniük.
LolaMay: Annyira sebezhetőnek tűnt, ahogy beszélt.
LolaMay: Azt akartam, hogy érezze, nincs egyedül, ezért megfogtam a kezét, és ő nem ellenkezett, hanem szorosan összefonta az ujjait az enyémekkel.
LolaMay: De kár, hogy alszol, Poppy.
LolaMay: Így sétáltunk, kéz a kézben.
LolaMay: És én elmondtam neki, hogy félek, hogy a nagymamám már sosem lesz olyan állapotban, mint régen, hogy sosem hallom már nevetni őt. Hogy az élet egyre jobban elszakítja őt tőlem, és úgy érzem, a végső búcsú sincs már olyan messze.
LolaMay: Azt mondta, szívesen elkísérne engem a nagymamámhoz, hátha jobb kedvre tudnánk deríteni, és én nem bírtam magammal, szorosan a nyaka köré fontam a karom, és úgy öleltem őt, mintha a világ legszebb ajándékát kaptam volna meg tőle. Talán nincs is olyan messze a valóságtól ez a megállapítás.
LolaMay: Ő is átölelt, gyengéden a derekamra tette a kezét, annyira biztonságban éreztem magam, Poppy, ahogy ilyen közel voltunk egymáshoz.
LolaMay: Ahogy kibontakoztunk az ölelésből, Matt azt mondta, én vagyok a legjobb dolog, ami történhetett vele.
LolaMay: Én pedig azt, hogy úgy érzem, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna, neki köszönhetően.
LolaMay: Ezután nevettünk, annyira szeretek vele nevetni, mert olyan, mintha együtt zenélne a lelkünk, tudom, hogy nyálasan hangzik, de engem nem érdekel, mert így érzem.
LolaMay: Pont olyan távol kerültünk a fényektől, hogy látni lehessen a csillagokat.
LolaMay: Hirtelen ötlettől vezérelve a homokba feküdtünk, egymás mellé, a kezünk továbbra sem eresztette a másikét.
LolaMay: A csillagokat figyeltük, alig beszéltünk, valahogy nem kellettek a szavak.
LolaMay: A természet ott volt körülöttünk, a víz zenélt, a rovarok is, annyira megnyugtató volt.
LolaMay: Három hullócsillagot láttunk.
LolaMay: Hármat kívántam.
LolaMay: Mindháromszor ugyanazt.
LolaMay: A biztosra mentem, mert szeretném, ha teljesülne.
LolaMay: Csupa piszkok lettünk, de ilyen mély élményben sosem volt még részem. Remélem érted, hogy értem.
LolaMay: Amikor kezdtünk fázni, visszaballagtunk a hotelbe.
LolaMay: Sikerült megtalálni a cipőmet is.
LolaMay: És mielőtt bementem volna a szobába, Matt arcon csókolt, és a fülembe súgta, hogy köszöni nekem ezt a napot.
LolaMay: Én is megköszöntem.
LolaMay: Az odabent csatázó pillangók is.
LolaMay: A dübörgő szívem is.
LolaMay: A kezem, amely önálló életre kelt, és végigsimított Matty borostás arcán.
LolaMay: A szám, ahogy odahajoltam hozzá, és ugyanúgy arcon csókoltam, mint ő engem, de sokkal tovább húzva az időt.
LolaMay: Éreztem, hogy hatással vagyok rá, hogy sóhajt egy aprót, ahogy lassan elhúzódtam tőle.
LolaMay: Mosolygott, a számat nézte, aztán a szememet, és láttam benne az ígéretet, hogy csodaszép pillanatok várnak még ránk.
LolaMay: Mindketten a saját szobánkba mentünk be.
LolaMay: Azóta ébren forgolódom az ágyban.
LolaMay: Hogyan is tudnék aludni, amikor sosem éreztem még ennyire, hogy élek.
LolaMay: Hogyan is hagyhatnám, hogy véget érjen ez a nap?
LolaMay: Szerelmes vagyok belé, Poppy.
LolaMay: És ezúttal igazinak érzem ezt az egészet.

------------

Boldog szülinapot magamnak! :D
(2021.12.13.)