Oneshots - Larry

Neighbors

"Louis depressziós. Senki sem fogadja el, senki sem szereti. Vagyis egészen addig, amíg nem találkozik szomszédjával, Harry Stylesszal."

Semmi sem fáj jobban, mint az el nem fogadottság fájdalma. Az elsöprő magány, ami körülvesz, az állandó emlékeztetők, hogy nem vagy elég jó.

Emlékszem, amikor hazajöttem az iskolából, és anyukám megölelt, megkérdezte, milyen napom volt. Most elkerült, mintha valami undorító szörnyeteg lennék, aki betegséget okozna neki.

És akkor a gyerekek az iskolában.

Buzi. Csak menned kellene, és megölni magad.

A szavaik még akkor is az elmémben égtek, amikor aludtam. Korábban az alvás volt a menekülésem minden elől, most pedig a szavaik az kísértették álmaimat, megremegtem, a lepedőm pedig elázott az izzadságomtól és a véget nem érő könnyeimtől. Elviselhetetlen volt a hasítás a mellkasomban, úgy éreztem, a szívem folyamatosan szétesik, apró darabokra, amik addig törtek és törtek, amíg nem maradt semmi. Semmi más, csak a fájdalom és a gyűlölet.

És a legrosszabb az volt, amikor kifogytam a könnyekből. Amikor csak szárazon hemperegtem és vártam, hogy kiderüljön valami, de semmi sem történt. Ekkor kísértést éreztem, hogy felmenjek a tetőre és leugorjak, hogy véget vessek mindennek. És egyszer tényleg meg akartam tenni. Ez volt az első alkalom a tetőn. Felmentem oda, és éreztem az enyhe szellőt a könnyezett arcomon, és mintha végre levegőt kaptam volna. Nem ragadtam a házamban, ahol tudtam, hogy anyám lent van, és rettegtem attól a pillanattól, hogy lemenjek vacsorázni, és kínos csendben enni vele és a húgaimmal.

Azóta mindig kimentem a tetőre. Ott ültem és bámultam a szomszédom szobájának ablakát. Nem tudtam a nevét, de néha éjszaka láttam az árnyékát a kék függönyök mögött. Ki tudtam venni egy magas, nyurga test és egy nagy, fürtökkel teli fej sziluettjét. Szerettem őt nézni, nézni, ahogy néha kissé kinyitja a függönyt, és kikukucskál. De engem mindig elrejtettek az árnyékok. Valójában az árnyékok voltak az egyetlen barátaim

Aztán egyszer nyitva hagyta a függönyét. Éppen hazaértem az iskolából, és befejeztem a házi feladatomat, ezért úgy döntöttem, felmegyek a tetőre. Nem volt magasan a tető. Csak egy kis fadarab állt ki közvetlenül az ablakpárkány alatt. A göndör fejű fiúnak is volt egy, közvetlenül az enyém mellett.

Így hát kimentem a tetőre, fehér V-nyakú pólóban és kék vékony farmerben, cipő nélkül. A levegő csendes volt, kivéve az időnkénti tücsköket. Éreztem a frissen nyírt fű, és a tavasz édes illatát. Olyan meleg volt kint.

A fiú ablakára pillantottam, és meglepődve láttam, hogy a függönyei tágra nyíltak, és egy kis szobát tártak fel, ami teljesen rendben volt. A világoskék falakat zenekari poszterek borították, a sarokban pedig egy kétágyas ágy pihent. A plakátokon olyan bandák szerepeltek, mint a Sleeping With Sirens és a My Chemical Romance, a két kedvenc zenekarom. Elmosolyodtam magamban, bár az érzés kicsit ismeretlen volt. Aztán megláttam, hogy a szoba másik felén kinyílik a fehér ajtaja, és visszasiettem befelé. De aztán felkukucskáltam, a fejem az ablakpárkányon, és néztem, ahogy a fiú bemegy a szobájába. Fülhallgató volt rajta, és a fülében játszó zenére billegette a fejét. A haja csokoládébarna volt, sápadt arcát és a sötétrózsaszín ajkát keretezte. Alig láttam a szemét, így nem tudtam kitalálni a színét. Vékony dereka és hosszú teste volt, de hosszú lábai is. Hú, de magas, gondoltam. Enyhén görnyedt volt, tömény pillantás játszott az arcán. Vonzó volt. Nagyon vonzó.

Miután végre bezárta a függönyét, azon az éjszakán lefeküdtem, és rá gondoltam. Furcsa volt másra gondolni, mint az életem végére, vagy a karjaimat szegélyező zúzódásokra és hegekre.