Oneshots - Larry

Never Stop

"Harrynek rossz múltja volt, de Louisnak köszönhetően a jövője fényes. De egy nap Harry azt hiszi, hogy elcseszett mindent, mit fog kihozni ebből Louis?"

A nap olyan melegen sütött be a hatalmas kiugró ablakon. Tökéletesen volt elhelyezve, pontosan arra a kanapéra sugárzott, amelyen elterültem, és belülről kifelé melegített. Igen, szép volt, de még mindig pokolian unatkoztam anélkül, hogy Louis nem osztotta volna meg velem. Bár ez várható volt, tekintve, hogy Anglia egyik legkedveltebb, és így elfoglalt szupersztárja volt, talán még a világé. Főleg ma, mivel ezen a napon kezdett el felvételeket készíteni a legújabb albumához.

Louis mindig azt mondta, hogy az első nap volt a legnehezebb, amit azzal a hirtelen kemény munkával, amit belenyomott az amúgy is elfoglalt programjába. Nem arról volt szó, hogy Louis nem dolgozott állandóan keményen, a pokolba is, de a stúdióban eltöltött napok merőben eltértek a mindennapi életmódjától. Nem lennék meglepve, ha Louis ma későn jönne haza, megverve és kimerülten. Utáltam, amikor Louis fáradt volt; nyűgös lett, és szinte lehetetlen volt felvidítani.

Persze közel sem lett olyan dühös, mint a régi barátom, Louis soha. A forró napsugarak ellenére önkéntelen borzongás futott végig a gerincemen.

Az utolsó barátom könnyen felelős volt életem utolsó három legrosszabb évéért. Nagyjából azt mondhatnánk, hogy csendben vert, állandó félelemig bántalmazott, és olyan hazugságokba rontott, hogy soha senki nem fog szeretni. Addig, amíg Louis meg nem jött.

Még neki sem beszéltem sokat, de úgy tűnt, jól el van vele. Talán ő volt a legkedvesebb aranyszívű emberi lény, pimasz hajlamai ellenére. Teljes fizikai lényemmel szerettem őt, és amennyire tudtam, ő is. Amennyire csak lehetett, magához ölelt, lecsókolta a könnyeimet, és elriasztotta a rémálmaim. Ő volt az én sziklám, a biztonságom, én pedig az övé.

Louis megmentett, nem szó szerint, hanem lelkileg mindenképp. Soha nem lennék ott, ahol ma vagyok nélküle. Mindent tudott Martinról, a testemen hemzsegő sebhelyekről. Igaz, kész volt megölni a fickót, amikor megtudta, de én kibírtam, mert féltem, hogy megsérül.

Sóhajtottam. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy visszajön, még mindig szinte fizikailag fájt, amikor távol volt. Folyamatosan féltem, hogy egy napon elhagy, de tudtam, hogy ez nem valószínű. Ugyanolyan korbács volt, mint én, ha nem jobban. Ez azonban nem tartott vissza az aggódástól.

Gondolataim azonban hirtelen megszakadtak, amikor meghallottam egy ajtó csapódását. Felkászálódtam a kanapéról, és lerohantam az előszobába, ahol az én Louism állt. Ennek ellenére nem haboztam, előreléptem, átkaroltam a derekát, és a mellkasába temettem a fejem. Sóhaj szökött ki ajkán, és viszonozta az ölelést.

- Szia, Boo. - reszketett a kimerültségtől sűrű hangon. Enyhén megszorítottam.

- Szia.

Pár másodperc múlva elhúzódtunk, de a keze után nyúltam. De legnagyobb megdöbbenésemre a kezem alig érintette az övét, mielőtt elindult, figyelmen kívül hagyva a levegőben lebegő karomat. Az elutasítás végigfutott rajtam, annak ellenére, hogy igyekeztem megállítani. Csak fáradt - gondoltam magamban. Nem mintha állandóan fognia kellene a kezem.

De szereti. Hozzáadtam. Leráztam magamról a gondolatokat és követtem Louist a konyhába. Levette a válláról a passzoló sötétkék blézert, és éppen egy sörért nyúlt a hűtőből. Elakadt a lélegzetem. Mindig megijesztett, amikor Louis ivott. Nem azért, mert nem bíztam benne száz százalékig, hogy nem csinál semmit, és nem azért, mert először is megvolt a pokol. Alig érte el a mámort, amíg a közelben voltam, pusztán miattam. Csak emlékek voltak, múltbeli tapasztalatok egy különösen dühös részeg emberrel, aki az életemet akarta megkeseríteni.