A szabadság képlete

14 𝒞𝒽𝒶𝓅𝒾𝓉𝓇𝑒

Mikor befejezem a munkát, a nő még elküld a szokásos ellenőrzésemre. Mivel ez a munka csak plusz, mellette még a kápóságot is csinálnom kell. Bár mostanában Josephine-nek nagyobb szüksége van rám, kevesebbet felügyelek.
Ma azonban már így is későre jár, de még elküld a raktárba. Gondolom tegnap sok cucc érkezett az új foglyokkal.

Már az engedélyem elkérése nélkül is beengednek. Túlságosan jól ismernek.
Ma azonban szokatlanul nagy a hangzavar a raktárban. Rengeteg kápó üti egy egyik munkást, vagy ordibál vele.

A raktár egy magas épület, ám csupán egy szintből áll. Hosszú sorok ágaznak szét benne, ahol a holmikat válogassák. Minden ékszert, pénzt, értéktárgyat külön dobozolnak.

-Mit keresel itt?-hallom meg Mark hangját mellettem.-Nem kéne már végezned?

-A banya még beküldött ide a műszakotok végére. Pedig még lenne egy két dolgom.-suttogom.

-Már megint mi?-sóhajt Mark.-Flore, pihenned kellene, nem életeket menteni.-mondja a szokásos korholó módon.

-Tudom, de muszáj tennem valamit. Rengetegen betegek Mark, rengetegen.-lesz könnyes a szemem, s a fiú átkarol.

-Semmi baj, nem a te hibád.-simogassa a hátamat, ahogy mindig is szokta. Mark már olyan régóta van az életemben, hogy bármikor megnyugszom mellette. Tudja hogyan kezelje az ilyen helyzeteket.-Képzeld, találtam nagyobb méretben.-ütögeti meg a zsebét, mire felkuncogok.

-Mi olyan nevetséges maguknak ott?-hallok egy éles férfi hangot mögöttem. Hátra fordulok, mire a férfinek azonnal leolvad a szigor a képéről.

-És magának mi nem tetszik ennyire, hogy egy ilyen hangot üt meg velem szemben?-kérdezem vissza. Van annak előnye is, ha Duval pincsije vagy. Minden egyes kápó tisztában van vele, hogy kinek a védelme alatt állsz, s egy ujjal nem mernek hozzád érni.-Ügyeljen inkább a fegyelemre itt!-a raktárra csend telepedett.

-Igenis hölgyem!-válaszol, s a munkásokhoz fordul.

Én is elindulok a sorok között, s a szokásos mozdulataimat használom.

-Köszönöm Florence.-mosolyognak rám, ahogyan elhaladok mellettük. Már nem félnek tőlem. Tudják, hogy csak segíteni akarok. Mikor pedig az összes ételem elfogyott vissza térek Markhoz.
Van amikor kenyeret tudok nekik adni, van amikor húst, vagy valami zöldséget. Ma azonban csokit adtam nekik.

Azt a csokit amit Szasza adott nekem...

-Ezt a saját károdon fogod megtapasztalni. Nem menthetsz meg mindenkit.-suttogja a fiú.

-De sokakat igen. Nekem pedig ez éppen elég.-mosolygok ahogy látom a felvidult arcokat. Ma nem fognak éhesen lefeküdni. Ma végre egy kis finomságot ehetnek.

-Jó estét!-hallom meg az ismerős hangot, ahogy belép.-Ahh gyönyörűségem.-siet hozzám. A francba is!

Egy szokásos puszival üdvözöl, amit tűrnöm kell. Hatalmas erő kell ahhoz, hogy ne vágjam pofon.

-Minden rendben volt?-kérdezi.

-Természetesen. Bár azt hiszem már elég későre jár.-utalok arra, hogy véget kellene vetnie a műszaknak.

-Ahh igen, nem is tartom fent. Menjen csak fürdeni. Mára vége a műszaknak.-mondja az utolsó mondatot hangosan, mire mi is elsietünk.

Hamar elköszönök a fiútól, s a kórház felé sietek. Már a levegő is eléggé lehűlt, s későre járhat. Még nincs teljesen sötét, de már így is veszélyes.
Szerencsére a fiút a recepción találom, Bukowskival együtt.