Fekete Gyémánt

Kilencedik fejezet

- Sziasztok! - lépett hozzák Jax én pedig a hirtelen meglepetéstől megijedtem. - Bocsesz! Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi gond, csak kicsit elvesztem a saját gondolataimban. Tudod, szokásom. - nevettem fel majd Aron kuncogni kezdett.

- Tudom, ismerlek. - nevetett majd leült mellém és átölelt.

 - Hamar ide értél, merre voltál? - kérdeztem, elterelve a témát. 

- Csak el kellett intéznem pár dolgot, semmi különös. - zárta rövidre majd Aronra pillantott - Te? Rég beszéltünk. 

- Rég? Szerintem igazából sosem. - nevetett fel Aron én pedig elmosolyogtam. Jax csak terelni próbálta a témát, eléggé sikertelenül. 

- Lehet, viszont akkor el kellene kezdenünk ha már Avery barátai vagyunk. - nézett rám mosolyogva. 

Tényleg nem vettem volna észre a jeleket? Már a barátaimmal is jóban akar lenni. 

- Öhm, oké. - válaszolt röviden Aron, majd felállt a székről - Viszont lehet máskor kell elkezdenünk a barátságunkat, ideje lenne mennem. Majd később még visszatérünk a problémára Avery. 

- Rendben. - hajoltam közel Aronhoz, majd miután megöleltem elsétált. 

- Milyen probléma? Már ha szabad érdeklődnöm. - nézett rám Jax.

- Ó, hát hogy is mondjam... - válaszoltam kissé zavartan, és azon kezdtem gondolkodni, hogy elmondjam-e az igazat. 

- Köztünk marad, csak segíteni akarok. - nézett rám bátorítóan.

Sóhajtottam, és úgy döntöttem röviden beavatom. 

- Szóval, a bemutatóm sikeres volt, ezt tudjuk... - kezdtem, ő pedig bólintott - Viszont nem csak az én érdemem. Vagyis egy dologban kaptam egy segítséget amire nem vártam. 

- Ennél titokzatosabban lehetne? - kérdezte kissé nevetve.

- Kaiden áron alul adta ki a helyszínt mikor megtudta, hogy az én könyvbemutatómra készül. - mondtam ki hirtelen.

Jax elmosolyodott és elnevette magát. 

- Így már érthető. - nézett maga elé.

- Mi? - kérdeztem értetlenül. 

- Az, hogyan tudta meg mi lesz, és miért jelent meg. Bár nekem sem vallotta be mikor rákérdeztem. - mondta kissé idegesen.

- Beszéltél vele? - néztem rá meglepetten.

- Miután láttalak titeket kint a bemutató alatt, felmerült bennem a kérdés. Felhívtam még aznap este, de alig akart válaszolni. - mondta, és látszott rajta, hogy normális keretek között nem mondta volna el. 

- Miért nem mondtad? - kérdeztem.

- Nem akartam tovább húzni a dolgot. Amúgy is felzaklatott téged, hogy eljött. - válaszolta egyszerűen. - Kaiden már számomra is rejtély, és ezt te is tudod. A legközelebbi ismerősei sem tudják mikor mi jár a fejében. 

Némán bólintottam. Nem ő az első, aki azt mondja, hogy a régi énje már a múlté, és a mostani Kaiden Price egy másik személy is lehetne.

- Értem. Hát, mindegy. Viszont vissza akarom juttatni a pénzt, a teljes árat a helyszínért. - magyaráztam neki. 

- Hogyan? Biztos nem veszi el tőled. - nevetett fel. 

- Ezt én is tudom. Valami más módot kell találnom rá. - mondtam határozottan.

- De.. - kezdett bele - Nem kell többet találkoznod vele emiatt. Vagyis, el is engedhetnéd az ügyet. 

Furán néztem rá. Miért ne találkozhatnék vele? Persze engem is összezavar akárhányszor egy légtérbe kerülök vele, de nem fogom hagyni, hogy az én beleegyezésem nélkül beleszóljon ilyen dolgokba. 

- Nem fogom elengedni, mert akkor azt hiszi, hogy ő nyert. - néztem rá - Kaiden foglalkozzon a saját dolgaival, engem pedig hagyjon érvényesülni. A saját utamat járom, a saját módomon fogok sikeres lenni! 

- Rendben, ahogy szeretnéd. Segítek benne ha kell, bármennyire is nem tetszik a dolog. - mondta sóhajtva.

- Köszi. - mosolyodtam el, ő pedig felpattant az asztaltól. 

- Ideje mennem, szeretnéd hogy hazavigyelek? - ajánlotta fel, én pedig bólintottam. 

KAIDEN 

Épp hazafele vezettem, amikor láttam Jax kocsiját Madisonék kávézója előtt. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy épp Averyvel kávézgatnak. Annyira elterelte ez az apróság a figyelmemet, hogy alig vettem észre időben az előttem fékező autót. 

- Azt a ku...- morogtam magam elé.

Ameddig nem voltak ebben a városban, nem is érdekelt mit csinálnak. Vagy legalábbis ennyire nem. Averyre rengetegszer gondoltam; merre van, mit csinál, milyen kávét iszik, kikkel van... Jax viszont egyszer sem jutott az eszembe. Tudtam, hogy hova ment egyetemre, de valahogy sosem gondoltam volna, hogy ráhajtana Averyre. Amióta viszont együtt láttam őket, egyre idegesebb leszek ha magam elé képzelem. 

- Menj már! - dudáltam az előttem álló sofőrre. 

Idegesen fújtattam, és néztem a piros lámpa visszaszámlálóját. Még 1 perc, csodás! Belenéztem a visszapillantóba, amikor megláttam a kávézó ajtajában Jaxszet és Averyt. Tudtam! Miért kell pont most, pont itt lenniük? 

Látszólag jól elvoltak, Avery nevetett azon amit Jax mondott, közben a kocsija felé sétáltak. Persze, hogy együtt mennek valahova. Idegesen fogtam a kormányt és alig vártam, hogy elmehessek innen. 

A piros lámpa alig váltott sárgára, már a gázpedálon volt a lábam és elhajtottam. Nem azért, mert siettem bárhova is, mert a legkevésbé akartam hamarább hazaérni. Viszont muszáj volt eljönnöm, mielőtt olyasmit látok, ami miatt kipattanok a kocsiból és nekiesek Jaxsznek. Sajnos már azt sem látom lehetetlennek. 

A gondolataim cikáztak, és alig vettem észre, hogy már a házunkhoz értem. Leparkoltam és besiettem a házba. Reméltem, hogy senkivel sem találkozok, viszont pechemre pont Katie érkezett le a lépcsőn. 

- Ó, szia! - köszönt én pedig próbáltam visszanyerni a higgadtabb énemet. 

- Szia Katie. - mondtam és magamra erőltettem egy mosolyt.

- Nincs kedved velem ebédelni? Olyan rég ettünk együtt bátyó! - nézett rám, nekem pedig megesett a szívem.

- De, végül is miért ne. - egyeztem bele és a konyha felé vettük az irányt.

- Köszi! - ugrándozott. - Milyen napod volt?

- Átlagos. Tudod, sok az idegesítő ember a munkahelyen. - mondtam, és jó lett volna ha én is el tudom hinni ezt a magyarázatot. A valóságban úgy is több minden történt aznap, és teljesen más rontotta el a kedvem.

Elkészítettük az ebédet és leültünk az asztalhoz. Katie mohón nekilátott, én viszont alig tudtam pár falatot lenyelni. 

- Mi a baj? - nézett rám - Nem finom?

- De igen. - mondtam halkan.

- Avery miatt vagy szomorú? - kérdezte hirtelen én pedig megálltam egy pillanatra. A húgom őszintesége nem változott, ha valamit tudni akar, biztos rá is kérdez. 

Nekem viszont ő maradt az egyedüli akit közel éreztem magamhoz. Nem szerettem elrejteni előle semmit, viszont tudom kedvelte őt és nem akartam elrontani ezt számára. Mindig szűkszavúan válaszoltam neki, viszont biztos vagyok benne, hogy nem sikerült meggyőznöm. 

- Miért kérded? - néztem rá.

- Tudom, hogy újra itt van. - mondta egyszerűen.