Fekete Gyémánt

Tizenkettedik fejezet

A házikó barátságos volt és egyszerű, mégis volt valami különleges benne. Több ablaka volt mint amire számítottam, épp ezért a fények gyönyörűen beszűrődtek és egyáltalán nem tűnt sötétnek. Kaident követtem egy lépcsőn felfele, ami egy tágas emeletre vezetett, aminek két oldala csupa ablak volt. Olyan volt, mintha egy kilátón lennénk, viszont mégis kellemes, meleg környezetben voltunk, mindentől elzárva. 

- Ez... csodálatos. - mondtam halkan, Kaiden pedig halványan elmosolyodott.

- Tetszik? - kérdezte, mintha nem hallotta volna az előbbi kijelentésemet.

- Hogyne tetszene! Olyan mint egy álom ház! - mondtam vidáman - De ez tényleg a tied?

- Igen. - válaszolta röviden majd leült egy babzsákra az ablak előtt és intette, hogy menjek oda.

Helyet foglaltam és a távolba tekintettem. Mivel emeleten voltunk, még magasabban beláttunk a városba; időközben lement a nap, már csak pár pirosas folt keveredett a sötétkékkel, az égen pedig felbukkant a hold és a csillagok. A város fényei egybefolytak, szinte lehetetlen volt felismerni mi hol van, egyszerűen csak elárasztottak a fények. Így ültünk egymás mellett egy kis ideig, majd mikor úgy éreztem kezd kínossá válni a csend, ránéztem. 

- Miért hoztál ide? - kérdeztem miközben az arcát fürkésztem. Nem tudtam semmit se leolvasni róla, csak a szemét láttam, amiben visszatükröződtek a kis csillogó foltok.

- Tudtam, hogy imádnád. - válaszolta egyszerűen majd rám nézett - Nincs jobb hely ahol ketten tudnánk lenni, elzárva mindentől. A látvány pedig magáért beszél.

Ahogy kimondta, végigfutott a hátamon a hideg. Mintha a "látvány" alatt nem a városra célzott volna.

- Öhm, igen. - mondtam zavartan és beletúrtam a hajamba - De... Hogy lett ez a tiéd?

- Hosszú sztori, inkább a lényeget mondanám el. - nézett rám - Miután szakítottunk és rám hárult az egész családi cég és a vele járó problémák, folyton azt éreztem, hogy menekülnöm kell. Persze nem mehettem végleg sehova, felelősséggel tartoztam. Viszont minden menekülésem ide hozott, órákat töltöttem egyedül és egyszer a nagybátyám felajánlotta, hogy ha fellendül a cég, kedvező áron kaphatok egy kisebb telket. Nem is gondolkodtam, elfogadtam. Pár hónapja lett kész végleg a ház. 

- Akkor sokat jelent neked ez a hely. - mondtam miközben körbenéztem.

- Sok oka van.. De nem tagadom, hogy az egyik te vagy. - vallotta be, nekem pedig erősebben kezdett verni a szívem.

Miért érzem ugyanúgy magam, mint évekkel ezelőtt?

- De már évek óta nem vagyunk együtt. - mondtam mintha meggyőzni akarnám.

- Ez igaz, de a szakítás nem változtatott azon, hogyan érzek irántad. - nézett rám és halványan elmosolyodott.

- Nem, ezt most nem mondhatod. - túrtam a hajamba idegesen. Teljesen összezavar!

- Ez az igazság. - nézett a szemembe.

- De... Azt mondják megváltoztál, nincs senkit és nem vagy a régi Kaiden. - tereltem el a témát.

- És te nekik hiszel, vagy nekem? - kérdezett vissza.

- Én kérdeztem előbb! - szóltam idegesen.

- Üdv az oviban. Jó, rendben! - fújtatott - Nézz rám, és gondolj bele. Alig vagy 20 éves, mikor kénytelen vagy a szüleid akaratát teljesíteni, nem mehetsz egyetemre, dolgoznod kell mert számít rád mindenki. A barátaid elmennek messze, és egyre kevesebbet beszélsz velük, majd végül megszakad a kapcsolat. Az egészet pedig fűszerezzük meg azzal, hogy valószínűleg egy hülyeség miatt elveszítetted életed szerelmét is.