Fekete Gyémánt

Negyedik fejezet

A tegnapi nap észrevétlenül telt el, amit a szüleimnek és barátaimnak köszönhetek. Délután Madisonnal és az anyukámmal mentünk el vásárolni, hiszen mindketten, illetve mindhárman jól akartunk kinézni a könyvbemutató eseményén. Habár nekem nem ez volt a prioritás, de egy kis "shopping-therapy" jól esett, nem tagadom. Madisonnak rendkívül jó stílusérzéke van és szinte azonnal a kezünkbe nyomott olyan darabokat, amik szerinte jól állnak nekünk. Anya is nagyon élvezte a csajos délutánt, egyedül én voltam elmerülve a gondolataimban néha. 

Egyszerre több dolog is foglalkoztatni kezdett, de úgy döntöttem megpróbálom kiverni ezeket a fejemből minél hamarabb. Így hát este a beszédemet írtam meg, és maradjunk annyiban, hogy nem volt könnyű. Három óra kínlódás után végül előálltam egy használható beszéddel ami remélhetőleg megfelel majd. 

Ma reggel már lázasan készülődött az egész családom és én is siettem a helyszínre leellenőrizni, hogy minden a legnagyobb rendben halad-e. Mikor elkezdődött ez az egész őrület még az egyetemen voltam, így nagyjából fogalmam sem volt, hogyan képzeljem el az eseményt. Talán nem szerencsés a bemutató napján elmenni először a helyszínre, én mégis így tettem. 

A régi szép napok emlékére David vitt el és mindketten csodálkozva álltunk meg egy nagy, múzeum szerű épület előtt. 

- Ez lenne a rendezvény helyszíne? - nézelődtem, majd mikor megakadt a szemem a saját plakátomon, bólintottam. - Oh, már látom, hogy igen.

Félre ne értsetek, gyönyörű volt az épület, csak egyáltalán nem számítottam ilyesmire. Valami kis, jelentéktelen külsejű házra tettem volna le a voksomat, ez viszont túlszárnyalta minden elképzelésemet. 

- Apám, ez nem semmi. Ki szervezte ezt ide? - kérdezte David miközben végignézett az épületen.

- Az egyetem rektora bérelt fel valakit, azt mondta ne aggódjak. - válaszoltam halkan, még mindig lesokkolva a látványtól.

- Hát akkor menjünk be. - bólintott majd mindketten felsiettünk a lépcsőn.

Az épület belseje kísértetiesen hasonlított egy bálteremhez; óriási ablakok, tágas tér és olyan fényes padló, amiben a tükörképemet is láttam. Körülbelül tíz ember szorgoskodott, pakolták az asztalokat és székeket, az egyikük pedig a könyveimet állította fel piramis szerűen. 

- Ugye ezt nem mi kell kifizessük? Lehet el kell adnom az autószalont, de még a házunkat is. - mondta elhűlve David én pedig felnevettem.

- Az egyetem intézi. Legalábbis így tudom. - nyugtattam magunkat.

Egy alacsony barna hajú lány lépkedett felénk magabiztosan. Az egyik kezében egy tabletet tartott, a másikat felém nyújtotta.

- Sziasztok! Bizonyára te vagy Avery, sokat hallottunk rólad. Amber vagyok, az épület igazgatója. - mutatkozott be.

- Örvendek Amber. Elképesztő ez a hely! - mondtam boldogan, ő pedig büszkén bólintott. 

- David Rackham, az írónő bátyja. - nyújtotta a kezét David, Amber pedig rámosolyogott. - Hálásak vagyunk a segítségetekért. Nem akarok elfogult lenni, de a húgom megérdemli a legjobbat ma este. 

- Mi pedig megteszünk mindent ennek érdekében. Gyertek utánam, körbevezetlek és közben megbeszélhetjük az apróbb részleteket. - válaszolta kedvesen mi pedig lelkesen bólintottunk és utána indultunk.

Amber beavatott minket mindenbe, és miután szembesültem a ma este programjával, elkezdtem még jobban izgulni. Több száz embert várnak és ami még ijesztőbb, hogy a környékről számos kritikus és híres író is kapott meghívót. 

Az én beszédemmel fog indulni az egész majd levetítenek egy kis videót, amit az egyetem készített az ott töltött éveim emlékére. A kedvenc tanárom is ellátogat és ő is beszédet fog mondani a tiszteletemre, utána pedig lesz egy másfél órás álló fogadás. 

Amitől talán a legjobban félek, hiszen akkor fognak megkörnyékezni az emberek a mondanivalóikkal és kérdéseikkel. 

- Ez remekül hangzik, köszönünk mindent! Délután érkezünk vissza. - búcsúztunk el Ambertől majd a kocsi felé lépkedtünk.

- Ez nem semmi hugi! - mondta David miközben beült mellém. - Nem ismerem felét sem azoknak az embereknek akiket felsorolt, de ijesztően hangzik ennyi szakmabeli előtt majd debütálni.

- Nekem mondod? Mindjárt elájulok. - válaszoltam sóhajtva.

- Hé, nem azért mondtam, hogy megijedt. Minden rendben lesz, óriási sikered lesz, nekem elhiheted! - nyugtatott meg, én pedig halványan elmosolyodtam.

- Remélem! - suttogtam majd elhajtottunk.

*

A délután a Rackham házban készülődéssel telt. Mindenki órákon keresztül csinosította magát. Madison átjött hozzánk és úgy döntött segít elkészíteni a sminkemet és hajamat, mivel elmondása szerint nem szerette volna ha úgy jelenek meg mint egy "csóró egyetemista", ami azért rendkívül kedves volt tőle. 

- Látod menynit tud dobni rajtad egy kicsit extrémebb smink? - mondta elégedetten Madison amikor szembe nézett velem.

- Jó, de ezt csak te tudod megcsinálni! - válaszoltam miközben az arcomat vizsgálgattam a tükörben. 

Mintha kicseréltek volna, sokkal... dögösebbnek tűntem. Bár ezt eddig sosem mondtam volna magamra.

- Oké, jöhet a ruha! - mondta izgatottan.

A tegnapi bevásárlás eredménye egy fehér ruha volt számomra. Nem túl kirívó; ott emel ki aki kell, megtartva a szolid eleganciát. Ez volt a saját stílusom, nem a fölösleges magamutogatás. A sminkem így is ellensúlyozza a ruhám egyszerűségét.

- Ezt pedig vedd fel hozzá. - nyújtott felém egy szőrme kabátot, amit évek óta nem láttam. - Jól fog passzolni. 

- Honnan szerezted ezt? Azt hittem már kidobtam évekkel ezelőtt. - csodálkoztam el a bézs kabát láttán. 

- Itt volt pedig...csak kicsit kellett feltúrni a szekrényt. - nevetett fel. - Biztos jó még rád, innen látom. Na megyek gyorsan elkészülök én is, nem akarok elkésni.

Hálásan Madisonra pillantottam majd felpróbáltam a kabátot és szembenéztem magammal a tükörben. Elképesztő volt a látvány, pedig általában mindig találok valami kifogásolni valót. Most viszont elégedett voltam magammal, legalábbis külsőre. 

Madison szuper gyorsasággal elkészült, majd miközben épp az utolsó simításokat végezte, David kopogott az ajtón.

- Lányok készen álltok? 

*

Egy rövid, fél órás utazás után megérkeztünk a rendezvény helyszínére, ami most sokkal másabbnak tűnt mint pár órávval ezelőtt. Mivel közeledett az este, a fények már kiszűrödtek az ablakon és a bejárati ajtó tárva nyitva állt előttünk. A rendezvényre még egy kidobót is szereztek, akinek valószínűleg az egyetlen munkája a köszönés lesz, de tekintsünk el ettől a részlettől. 

Az ajtó mellett óriási táblán láttam viszont magamat és a könyvem borítóját: Szürke Szivárvány. Összeszűkült a gyomrom a látvány láttán, David viszont megnyugtatóan átkarolt. 

- Csak bízz magadban és a könyvedben. A mondanivalódat igenis értékelni fogják, ne félj az emberektől. Mindenki miattad van itt. - mondta halkan majd rám mosolygott és bátorítóan az ajtó felé terelt. - Ez a te estéd hugi!