Fekete Gyémánt

Második fejezet

Az elmúlt négy év során számtalanszor megjártam ezt az utat, most mégis úgy figyeltem a tájat, mintha életemben először látnám. Izgatott voltam, hogy újra hazamehetek és nem kell számolgatnom a napokat, hanem ráérősen tervezgethetem az életemet. Alig vártam, hogy újra beszippanthassam az otthoni levegőt és átölelhessem a családomat. Egy kissé szomorú voltam, hogy lezárult egy újabb korszak az életemben, most mégsem éreztem azt az űrt, mint a középiskola után. Izgatottan vártam, hogy mit hoz a jövő számomra és bevallom, megkönnyebbültem, hogy remélhetőleg soha többet nem kell iskolapadba ülnöm. 

Egy hosszas hat órás út után megjelent a városunkat jelző tábla. 

Hazaértem.

A bátyám leparkolta a kocsit majd mint két tízéves kisgyerek, úgy futottunk be a házba a bőröndjeimmel együtt. Csak sajnos már nem voltunk annyira fiatalok, így a kaputól a házig teljesen kifulladtunk.

- Kijöttél a kondiból ahogy látom. - mondtam neki nevetve, ő pedig összeborzolta a hajamat.

Van ami nem változik.

- Avery! - nyitotta ki az ajtót anyám majd szorosan átölelt. - Üdv újra itthon!

- Én is örülök, hogy látlak anya! - imitált engem David majd vállat vonva becipelte a táskáimat. 

- Nem bír magával. - nevettem fel. - De tényleg örülök!

- Én is, már alig várom a bemutatót! Mindenképp el kell mennünk venni valami új ruhát. - válaszolta izgatottan anya, én pedig lelkesen bólintottam.

- Most már mindenre lesz időnk, ne aggódj. - mondtam, majd a maradék csomagomért nyúltam és bementünk.

*

Később az ebédnél már teljes volt a család. Apa is hamarább hazajött, hogy velünk tudjon tölteni egy kis időt. 

- Hogy megy az üzlet? - kérdeztem apától.

- Remekül! David fantasztikusan vezeti a dolgokat. Gondoltad volna, hogy ennyire fellendül az autópiac errefelé? - mondta lelkesen én pedig örültem, hogy az új vállalkozásunk ilyen szép sikereket ért el. 

Az elmúlt évek során voltak nehéz időszakok, főleg az elején nem sokan hittek benne, hogy a városnak szüksége van egy új autószalonra. Most mégis mindenki Davidtől vásárol.

- Ennek tényleg örülök. - válaszoltam boldogan miközben megettem az utolsó falat spagettit is.

A zsebembe rezegni kezdett a telefonom. Kiváncsian megnyitottam és akaratlanul is elmosolyodtam.

Jax: "Üdv újra a fedélzeten matróz. Vagyis remélem már otthon vagy."

Avery: "Igen, most ebédelünk. Te mikor érsz haza?"

Jax: "A bemutatóra otthon leszek."

- Ki az? - nézett rám David gyanúsan, én pedig gyorsan visszacsúsztattam a zsebembe a telefont.

- Nem fontos... Csak Jax kérdezte meg, hogy hazaértem-e. - válaszoltam.

- Aha, hát jó. - válaszolta szigorúan majd elmosolyodott. - Csak ugratlak.

- Még szerencse. 22 éves leszek, jobb ha nem szólsz bele, hogy kivel beszélhetek vagy sem. - válaszoltam nevetve. 

- Attól még a kishúgom maradsz. - vágta rá.

- Ráértek később is marakodni! Avery, a hétvégi bemutatódra minden készen áll? - kérdezte apa komolyan.

- Persze, már csak pár apróságot kell elintézni. De reményeim szerint tökéletesnek kell lennie. - válaszoltam lelkesen, legbelül viszont kissé aggódtam. 

Ez lesz az első könyvem amit kiadnak, és lehet, hogy nem állok készen a nyers kritikákra. Az egyetemi tanáraim az égig dicsérték a Szürke Szivárványt, aminek hatására úgy döntöttem, felkeresek egy kiadót. Ők is láttak benne lehetőséget, így azóta a nagy bemutatóra készülök.

A könyvet még évekkel ezelőtt kezdtem el írni, amikor senki sem hallgatott meg és Sarah elnyomása alatt éltem. Egy jó ideig a szobámban őrizgettem, majd amikor egyetemre mentem, úgy döntöttem befejezem és kiegészítem. Fontos volt számomra a saját történetem és szerettem volna eljuttatni az üzenetet több lányhoz is, aki hasonló cipőben jár. 

Nyilván messze voltam én még a profi írótól, de nagyon szerettem volna, ha siker lesz a könyv. Mindenki hitt benne, egyedül én voltam az, aki rettegett 2 nappal a saját nagy napja előtt. Féltem, hogy darabokra fogják szedni és klisésnek fogják nyilvánítani, holott az ilyen témáknak sosem szabadna eltűnniük a süllyesztőben.

- Mind ott leszünk első sorban, már alig várjuk! - mondta anya boldogan majd megszorította a kezemet. - Tudom, hogy miről szól a könyved kicsim, és sajnálom, hogy nem voltunk ott neked amikor tényleg szükséged lett volna ránk. Hagytuk, hogy mások befolyásoljanak... De szeretném ha tudnád, hogy büszkék vagyunk rád és a nőre, akivé váltál!

Anya szavaira összegyűltek a szememben a könnyek és hálásan bólintottam. Nem haragszom rájuk egyáltalán. Mindennek így kellett alakulnia, és ha kikerül a könyvem a nagyvilágba, képes leszek végleg továbblépni. Ezután már csak azt fogom szem előtt tartani, hogy eljusson azokhoz, akiknek szüksége van rá.

- Köszönöm nektek! - válaszoltam elérzékenyülve.

- Na elég, nem sír ma nálunk senki! - szólt ránk David, majd felemelte a poharát. - Igyunk Averyre!

- Averyre! - ismételték meg a szüleim, én pedig boldogan koccintottam velük.

- Szokás szerint lemaradunk mindenről! - szólalt meg a hátunk mögül Madison, én pedig meglepődve fordultam felé.

Akkor pillantottam meg a hátánál álló Aront. Boldogan felsikoltottam és odarohantam hozzájuk. Mindkettejüket szorosan átöleltem és nem akartam hinni a szemeimnek. Aront hónapok óta nem láttam, Madison pedig pár hete költözött ki az egyetemi kollégiumból, kicsivel hamarább mint én.

- Én hívtam meg őket, gondoltam örülnél nekik. - mondta nevetve David.

- Hát persze, hogy igen! - kiáltottam fel. - Na gyertek, üljetek le. Ugye maradtok a bemutatóra?

- Azért jöttünk! - szólalt meg Aron boldogan. - Ki nem hagynám! 

- Én pedig úgy hallottam szükségünk lesz egy pár új ruhára, szóval jöttem segíteni. - kacsintott Madison én pedig anyára pillantottam, aki csak megvonta a vállát.

Most az egyszer örültem, hogy a szeretteim a hátam mögött szervezkedtek.

- Szóhoz sem jutok! - mondtam ki, én valóban nem hittem el, hogy újra itt vagyok és mindenki aki számít, velem együtt örül.

- A jó meglepetés sosem rossz. - mondta Aron én pedig helyeselve bólogattam. - Viszont nem akarok bunkónak tűnni vagy ilyesmi, de éhenhalok.

Aron megszólalására mindenki felnevetett, majd asztalhoz ültünk és folytattuk az ebédet. 

*

Miután mindenki elment felmentem a szobámba azzal a szándékkal, hogy pihenek egy kicsit. Hosszú nap volt és alig vártam, hogy egy hosszú fürdőzés után a régi, gyerekkori ágyamban aludhassak. A szobám cseppet sem változott és nosztalgiázva néztem végig rajta. Elsétáltam az ablakomig, hogy a naplementére is vethessek egy pillantást. Ahelyett viszont teljesen más vonta el a figyelmemet.

Egy fekete autó, ami abban a pillanatban hajtott el, ahogy odaértem az ablakomhoz. Hirtelen bevillant ezeregy emlék és egy bizonyos személy, akinek pontosan ilyen autója volt.

Kaiden.

Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot és kiűzni a fejemből minden rossz és jó emléket. Tovább kellett lépnem, és eddig úgy is éreztem, hogy sikerült. A távolság, az új emberek és az egyetem kellőképpen lekötött. Most viszont, ahogy egyedül álltam a szobámban, újra előtört belőlem egy érzés, amiről azt hittem, már nem létezik.

Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam, azt remélve, hogy azzal együtt az emlékek is eltűnnek.

Csak sajnos, ez nem ilyen egyszerű.