Fagyöngy

15. Fejezet❄

A mai nap azt terveztük, hogy játszunk, minden gond nélkül haza megyünk, és a családdal leszünk. Azt hittem minden a legnagyobb rendben fog menni, s nem lesz másabb a mai nap, csak egy átlagos csendes délután. Nem akartam semmi tragédiát a mai napra, főleg miután anyának megígértem, hogy vigyázok az öcsémre és nem lesz semmi baj, becsületszavamat adtam, de egy ilyen egyszerű ígéretet sem tudok betartani? Mi lesz velem így a későbbiekben. Nem halhat meg. Mi fog történni ezután? Semmi jó. Az az én hibám lenne, hiszen ígéretet tettem, hogy semmi baj nem lesz, nem és nem gondolhatok ilyen szörnyűségekre. Nem szabad. Dante túl fogja élni, igaz?

- Hallod Dante? - csúsztam közelebb hozzá.

- Aha - mosolygott idétlenül fájdalmait elrejtve.

- Ugye túl fogod élni? - könnybe lábadt a szemem.

- Lehet - felelte halkan.

- Nem hagyhatsz el. Tudod miért? - kérdeztem, mire ingatta a fejét már amennyire engedte teste. - Azért, mert szerinted ki kap ki ezért? - halkan felkuncogott, amiből fájdalmas köhögés, hörögés lett. - Sss, ne beszélj, ne erőltesd meg magad. Tehát ne hagyj itt, otthon kikapok ezért.

- Most csak emiatt aggódsz?

- Dehogy, ne légy hülye - simítottam meg az arcát. - Ki fog engem idegesíteni nap, mint nap, ki lesz az, aki anyáékat ráveszi a kutya szemeivel, hogy elvigyenek ide-oda. Így, hogy fogok mások elé menni, nem fognak bízni bennem, ha téged nem tudlak megmenteni. Kivel játszok, tanulok, maszatolok, idegesítem apáékat. Kivel fogok hó angyalt csinálni, hó csatázni, iglut csinálni? Szerinted kivel? Nekem te vagy az egyetlen testvérem, öcsém, akire vigyáznom kellett, szerinted meg tudnám bocsájtani magamnak, ha most elmész? Nem hiszem. Még sok mindent akarok veled csinálni. Tudod veled akartam kirakni azt a kirakóst, amit nem engedtem, hogy megérintsd vagy, hogy hozzá érj. Akarok veled még sok várat építeni kockából, ahol királyosdit játszunk, homokból várat építeni - lassabban kezdett szuszogni. Körülöttünk nagy felforgás volt, telefonálások, kiabálások, amik most nem tudtak érdekelni.

- Sakura - lehelte a nevem.

- Sss - tettem ujjamat a szájára, nehezen vettem a levegőt a fájdalomtól, ami kívül és belül is mardosni kezdett, a könnyeink, pedig patakokban folytak. - Ne beszélj, tartalékold az energiád, hogy később játszadozni tudjunk. Érted Dante? Nem hagyhatsz magamra, milyen már, hogy akkor nem tudok veled lenni, együtt medencézni, játszani, idegesíteni egymást? Ezeket unalmas egyedül csinálni. Túl unalmas életem lesz nélküled. Még akarom hallgatni, ahogy hegedülsz, látni akarlak, ahogy a nagy színpad előtt játszol, amit otthon mindig mondogattál és azt mondtad, hogy megtanítasz játszani, emlékszel? - bólintott szomorúan. - Ne hogy megpróbálj magamra hagyni - ütöttem a földre, amitől vérezni kezdett a kezem. - Nem, nem, nem és nem. Veled akarok lenni, soha nem akarok megválni tőled - nehezen vettem a levegőt. Fájt a jobb oldalam, oda néztem, vérzek. - Dante - elhalkultam.

- Rám figyelsz már? - suttogta, mire bólintottam. - Ne félj, a filmekben, aki így jár, mindig egy fehér világba kerül, és onnan néz le boldogan és azt akarja, hogy a családja boldog legyen - mondta nehezen a szavakat. - Gyere közelebb - sziréna hanga közeledett. - Elmondod anyának és apának, hogy szeretem, és azt akarom, hogy még boldogabbak legyenek? S te pedig ne sírj, mert látni foglak, ha te nem is. Add át, hogy ha az égre néznek, én ott leszek - boldogan vigyorgott.

- Ne légy hülye, az csak filmekben van - böktem meg.

- Pedig szerintem igaz - nyugtázta.

- Honnan lettünk mi ilyen szókimondók? - töröltem meg a szemem, ő lassan lefele hunyta.

- Túl sokat filmeztünk és kérdeztük anyuékat - behunyta szemét, a mellkasa épp, hogy mozgott.

- Igaz - észrevettem, hogy alig-alig lélegzik. - Dante, Dante, Dante - kiáltoztam a nevét, a mentősök, pedig intézkedni kezdtek.

- Szeretlek, mindenkit - mondta utolsó leheletével hirtelen. - Hegedűzz, majd nekem - s végleg elhallgatott körülötte a világ, többé nem fogja hallani senki sem a boldog esetleg szomorú hangját.

- Dante - sírtam. - Játszok neked, de nyisd ki a szemed. Hallod?

- Orvos - nézte meg egy nővér az öcsémet, mire engem kezelésbe vettek és egy ágyra tettek, de én csak a testvéremet néztem hiába szóltak hozzám. - Reménytelen - mondta lemondóan. - Eltávozott - fehér lepedőt hoztak és leterítették.

- Mi lett vele? - rángattam kezét az engem vizsgálóval, komoran tekintett rám. - Így akarják meggyógyítani? - reménykedtem.

- Meghalt - felelte semmit mondóan, semmi együttérzéssel.

- Nem igaz - hozzá akartam futni, de azzal csak azt értem el, hogy leestem és homályosan kezdtem látni. Annyit még hallottam, hogy anyáék megérkeztek a helyszínre.

- Dante, kisfiam - eget rengető szomorúsággal sírni kezdett. - Sakura? - nézett utánam, de semmi arckifejezése nem volt, ahogy felém nézett. Bízott bennem, de már elvesztette a hitét felém. Dantet feltette ölébe és nem akarta elengedni sem. Nagynéniék, pedig nyugtatni akarták, de nem tudták. Engem meg se néztek, csak két ápolónő jött még oda feltenni arra az ágyra és ők próbáltak vigasztalni, reménytelenül. Sírtam és sírtam, míg eszméletemet nem vesztettem.

Az egész családom Dante körül forgott, hogy milyen ügyesen játszik a hegedűn, én mikor segítettem valamin, azt észre se vették. Ennek ellenére én mindig a legjobb nővér próbáltam lenni, amiért anyáék örültek. Igaz rám nem került annyi rivalda fény, de boldog voltam, mert az öcsém is az volt. Nem voltam szomorú, mivel ő végig velem volt. Sok mindent csináltunk együtt, jóban, rosszban ott voltunk. Emlékszem mikor még két-három évesen együtt firkáltuk a falat, később együtt borogattunk és a szüleinket kiborítottuk, de testvérem ezek ellenére mindig csinált valami édeset, amitől a harag elmúlt. Nyáron együtt medencéztünk, spricceltük egymást vízzel, télen a hóban játszottunk, ősszel levelekben ugráltunk, tavasszal virágot gyűjtöttünk. Igaz, volt olyan, amikor ideges voltam rá és azt kívántam bár lennék egyedül, viszont ez nem igaz. Most, hogy tudom nincs egyre nagyobb a hiánya, ami nem múlik el soha és nem is helyettesíthető, nem is kell az legyen. El kéne vajon fogadni? Egyedül nem tudom elfogadni, feldolgozni, azonban nem akarok másra támaszkodni sem.

Ezek után kezdetét vette az én ellátásom, két-három hétig kellett a korházban lennem, ez idő alatt senki nem jött be hozzám az orvosokon és Kushinaékon kívül. Nagyon magányos voltam, s ez idő alatt elfogadtam, hogy a magány velem jár, a boldogság meg eltaszít, nem illik hozzám. Az idő, míg bent voltam inkább a gondolataimmal voltam együtt. Egész végig az volt a fejemben, hogy ez mind az én hibám, mert egy felelőtlen testvér vagyok, aki nem tud vigyázni semmire és nem bízik meg ezek után benne senki sem. Amikor a temetés volt nem tudtam ott lenni, mert nem engedték az orvosok, a szüleim azelőtt be se jöttek, sem utána. Tehát egyedül voltam javarészt.

Miután haza engedtek, apa jött csak utánam, ezzel szemben nem várt meleg fogadtatás, semmi köszönés, csak egy jó nagy fejmosás, leszidás a felelőtlenségemről, meg se akartak hallgatni. Pár nap elteltél nem voltam saját magam, ügyetlen voltam mindenben, semmi sem ment. Az iskolában csúfoltak, otthon figyelmen kívül hagytak, éppen csak lehívtak enni. Ez így ment egy jó ideig, ameddig Ino nem kezdett velem barátkozni és önbizalmat önteni belém, vele együtt pedig Hinata. A szülőkkel látszólag kezdtem jóba lenni, mentünk együtt a temetőbe, ahol pár könnycsepp elhullott, majd mentünk tovább. Azt hittem már újra lehetünk olyan család, ahol mondhatni minden jól megy egy tragédia után. Csak azt hittem. Ezután jött a többi baj. Láttam apán, hogy valami nem stimmel, ellenben mindig kitaláltak valamit, hogy ne üssem bele az orrom, mivel felelőtlen és megbízhatatlan vagyok. Karácsony szent estéjén én hazamentem, ekkor már Sasuke velem járt, s ő is a családjához ment. Otthon szépen elbeszélgettünk, ameddig hálát nem adtak az életéért, ami megmaradt. Csak néztem mi történt, elmesélték és itt nekem betelt a pohár, hogy ennyire nem bíznak bennem, a saját lányukban. Igen volt, ami volt, de nem változott semmi köztünk az óta, az csak a látszat volt az emberek felé.

Tehát vitatkozni kezdtünk egymással, ami odáig fajult, hogy elvágtam a köztünk létező szálakat ideiglenesen. Hátha egyszer meg tudunk beszélni valamit.

Lehetséges egyáltalán, hogy egy elromlott kapcsolatot újra életbe hozzuk?