Fagyöngy

20. Fejezet❄

- Miért kezdtél el hegedűzni?

- Mert megtetszett.

- S honnan tudtad, hogy menni is fog?

- Kipróbáltam.

Furcsának tűnhet, hogy december huszonnegyedike délelőtt egy hegedűvel a kezemben állok a temetőben egy sír előtt. Hát én is érdekesen nézném, ha mást látnék meg így. De miért vagyok én itt? Tegnap, amikor elhatároztam, hogy elmegyek a szülői házba, eldöntöttem azt is, hogy Dante sírja előtt eljátszom a legkedveltebb számát. Miért? Mert megígértem neki, a halála napján. Bár az igaz én nem jártam külön órákra, nem játszottam mások előtt, viszont megfigyeltem őt, próbáltam leutánozni és tegnap este próbálkoztam. Sikerült, habár hamisan, de megpróbálom. A szándék a lényeg, nemde?

- Égessem le magam az öcsém kedvéért - mosolyogtam. - Na, kezdjünk neki - kifújtam a levegőt és elhelyeztem a hangszert, ahogy kell az legyen. Visszaemlékeztem.

Az egész termet nagy tömeg töltötte meg. Voltak kisebb gyerekektől, idős felnőttekig. Egy üres hely sem maradt a mai műsorszámok alatt, teltház volt. Sokféle hangszeres előadást hallhattunk a mai délutánon. Volt dob, gitár, fuvola, furulya, nagybőgő, hegedű. Mindegyik előadás nagyon szép, fülkápráztató volt. A hangszerjátékosok sok munkát fektettek bele, egy rossz mozdulatot se hallhattunk. Az én családommal egy személy miatt jöttünk el, kísértük el őt ide, mégpedig az öcsém volt az. Már négy éves korában tetszett neki, amikor a tévében meghallotta, s ki akarta próbálni. Anya, hogy kedvére tegyen elvitte egy hangszer tanodába, ahol kipróbálhatta és nagy tehetsége volt hozzá már első pár alkalommal. Ezek után beíratták gyakorló órákra, majd a későbbiekben versenyeken is részt vehetett, holott díjakkal tért haza. Nagy ügyesség rejtőzött benne ilyen fiatal korában. S e végett kérték fel hét éves korában, hátha el szeretne játszani egy-két számot, amire egyből igent mondott anyáék beleegyezésével.

Akkor este engem is nagy büszkeség töltött el, hogy ilyen géniusz testvérem van, akire büszke lehettem. Aznap estefelé, mikor ő következett rá emeltem tekintetemet a végsőkig. Ahogy hallgattam a hegedű zengését a térségben átjárt a nyugalom, mintha egy tisztáson lennék vele a zenéjét hallgatva. A fülem élvezte, ahogyan vonta a pálcáját a hegedű húrjain, fantasztikus egyben megdöbbentő módon adta elő, amivel készült, egyik kedvenc énekét. Rendkívül fülbemászó előadás lett, amit egész életemben hallgatnék megállás nélkül. Miután befejezte produkcióját maga mellé emelve a hangszert meghajolt, a társaság felállva kezdett el tapsolni, fütyölgetni, virágot, plüssállatot dobálni a színpadra. Emlékezetes nap volt az már biztos.

„ Hát valami hasonlót remélem, elő tudok adni neked én is. " - gondoltam magamban, miközben a vonót a húrokhoz helyeztem.

Elkezdtem hegedülni, már amennyire ment, mert én nem vagyok olyannyira jártas benne, azonban egy számot meg tudtam tanulni az este. Ahogy vontam a vonót a hangszeren elkezdett átjárni a zeneiség, olyan érzés fogott el, mintha épp előttem ülne kisgyerekként a sírkövön mosolyogva, hogy végül játszok neki, ahogy anno megígértem. Egyre jobban beleéltem magam és kezdtem azt érezni, mialatt én előadom Danténak a kedvencét, hogy ő boldogan figyeli, miképpen az utcáról rám szegeződik erről-arról egypár szempár, miközben hallgatják az alkotásomat. Már a végénél lehettem, mikor egy felém zuhanó virág hangja ütötte meg a fülemet, ellenben addig nem hagytam abba, míg be nem fejeztem a kisebb előadásom. Becsukott szemmel, alig láthatóan meghajoltam kifújva a levegőt.

- Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz - guggoltam le, majd észrevettem a piros rózsát. - Ez meg honnan is repült felém? - néztem körbe.

- Tőlem - meglepetten fordultam a hang irányába.

- Itachi? - döbbenten pattantam fel. - Te meg? - azt se tudtam, mit reagáljak hirtelenjében.

- A virágos boltba jártam - emelte fel a csokor virágot, ahonnan hiányzott egy darab, amit nekem dobott a feltételezem jó darabért. - És miközben jöttem visszafele meghallottam, hogy valaki a temetőben hangszeren játszik - kedvesen szólt.

- Értem - hajoltam a rózsáért. - Így nem tetted tönkre a csokrot? - kérdeztem, mire megnézte.

- Áh, nem - nevetett. - Izumi úgyis megérti - halványan elmosolyodtam.

- S, hogy vagytok? - érdeklődtem elnézve, kissé feszengve.

- Jól, azonban aggódtunk egy kicsit miattatok akkor nap, de főleg miután az öcskös hazajött és elmondta mi történt. Hatást gyakoroltál rá, hogy elmesélte mi volt, pedig, mint tudod nem szokása - nem tudtam mit is feleljek, csak elpirultam. - Viszont az a kérdés veled mi a helyzet?

- Hát alakul - felsóhajtottam. - Megtettem azt, amit soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek rá - széttártam a kezem, ezt Itachi, ahogy arckifejezéséből leszűrtem örömmel tudakolta meg.

- Na, akkor később találkozunk - intett, mire furcsán néztem, de megszólalni se tudtam, folytatta. - Nem szólok erről semmit, majd te úgy is fogsz - ezután elillant.

- Huh - csak néztem. - Tessék? Mi az, hogy - csak pislogtam, értetlenül meredtem magam elé.

Percekig mozdulni se tudtam, úgy leesett az állam ettől a kis párbeszédtől.

- De mégis honnan gondolná? - fordultam vissza a sírhoz, ami elé letérdeltem. - Tessék Dante, ezt neked hagyom itt. Remélem tetszett neked is a műsorom - felnevettem. - Gondoltad volna, hogy egyszer én játszok neked? Hát biztos - lehunytam a szemem pár pillanatig, majd tovább beszéltem. - Nem hiszed el, hogy végre anyáék elé tudtam állni. Bár ez nem történt volna meg Sasuke nélkül, ha nem hagy magamra jelenleg, még mindig ködös lenne a tekintetem az érzésektől, valamennyire már tisztábban látok emiatt. Szerintem tök jóba lennél vele, hülyítenétek az is biztos. Óh, vagy, ami ezerszer biztosabb, játszanátok a gépen meg minden hasonló, nemde? Sajnos már nem lehetséges, viszont ne félj, mert nem merülsz feledésbe, én emlékezni fogok rád a végsőkig és még azon túl is. De már boldogobban - megálltam, kijavítottam magam -, igaz még mindig nehéz elfogadni, de próbálkozom, hogy ne szomorúságból, hanem boldogságból tudjak rád gondolni. Egyedül, ha hiszed, ha nem, nem könnyű megbirkózni egy ilyen jellegű teherrel, kell a segítség, még, ha nehezen fogadjuk, esetleg értjük meg. Mostanság azon tűnődtem milyen lenne, ha itt lennél, biztos könnyebb lenne az élet. Viszont ami megtörtént azt senki nem fordíthatja vissza, főleg az utána maradt károkat. A megbocsájtás, elfogadás egy nehéz feladat - mondtam, közben meg kezdtem kapizsgálni magamban a dolgokat. - És bocsáss meg Dante, hogy csak most jöttem el hozzád évek múltán - nem tudom miért, de olyan, mintha egy vidám tekintet figyelne engem, viszont az ég világon senki sincs itt.

Hosszú percekig csendben maradtam, jól esett most. Gondolkoznom kellett.

- Szerinted öcsi, mint szólna Sasuke családja, ha beállítanék hozzájuk? Vagy is inkább Sasuke. Elküldene? Behívna? Nem tudom - csüggedtem el pillanatnyilag, amit hamar kompenzáltam. - Ha már a szüleimhez el tudtam jutni és hozzád, akkor nem kellene feladjam, nem? Nem mindig a férfi kell harcoljon, hogy a nő mellette maradjon. Nem csak az egyik félnek kell küzdjön a végéig, hanem másiknak is tennie kellene érte, ha igazán szereti. Ugye? - kérdeztem feleletet nem várva, azonban tudtam választ. Felálltam. - Itachi biztosan gondolta, hogy ide lyukadok ki, mi? - gyengéd kacajjal mondtam. - Ő véle is jóban lennél, mint mindenki mással - kész voltam indulni. - Végszóul, Dante, Boldog Karácsonyt neked odafent. Ne félj, már okolom magam mindenért, s egyre jobban fogok lenni, ígérem. Még visszajövök máskor is. Szeretlek, öcsikém - mély lélegzetet véve elindultam.

Dűlőre jutottam. Bocsánatot kell kérjek. Lesz, ami lesz.

Boldog vagyok, mert tudod mit akarsz és végre teszel is érte.