Fagyöngy

19. Fejezet❄

- Sakura - élettelibben mondta ki most már a nevem, nekem esve, szorosan magához vont. - Sakura - ejtette ki újfent könnyáztatta szemekkel. - Sakura - egyre halkabban. Én csak álltam, nem tudom mit kéne most tennem.

Érdekes fordulatok jönnek az életben. Elhatároztam, hogy többet nem akarok ide jönni, főleg nem azért, hogy ölelgessenek engem. Fura játékot játszik az élet.

- Mi szél hozott? - kérdezte kedvesen, meghatottan.

- Hát - érdekes tekintettel figyeltem, ahogy lágyan szólalt meg.

- Baj van? - röhögnöm kellett volna, de nem itt, kint a hidegben nem alkalmas, nem kell senki sem hallja, ami köztünk történik.

- Az van bőven - feleltem érzelemmentesen.

- Gondolom nem bájcsevej miatt jöttél ide - állt hátrébb.

- Nem.

- Akkor gyere bentebb - invitált be a házba. - Apáddal épp a nappaliban beszélgettünk - nem feleltem semmit. - És a barátoddal megvagytok? - érdeklődött felőlünk, miközben a szoba felé haladtunk. - Értem - látta, hogy nem fogok úgyse válaszolni, emiatt ő is befogta száját és csak a nappaliban szólalt meg újfent. - Nézd ki látogatott meg minket - közölte belépve a térségbe.

- Lányom - állt fel amilyen gyorsan tudott apa, majd meg akart ölelni, de kitértem előle.

- Nem ölelkezés miatt jöttem, sem a szép időkről beszélni, hogy folytassuk úgy az életünket, mintha mi sem történt volna - mondtam semlegesen, s lehúztam a kabátom cipzárját.

- Oh - szegték le a fejüket.

- Azt hittétek, hogy egyszerű lesz rendbe hozni mindent? Nem két perc kell, hogy minden ugyan olyan legyen, mint régen, s többet nem is lehet - letettem egy székre a meleg ruhát.

- Akkor miért szántad rá magad, hogy ide gyere? - ült vissza az apám a helyére.

- Hozok inni - akart a konyhába menni, azonban megállítottam.

- Ne fáradj vele - fordultam hozzá, bólintott, aztán leült a fotelbe. - Visszatérve a kérdésedre, azért mert válaszokat szeretnék - megdöbbentek, bár nem értem miért. Talán azt hitték megbocsájtok a semmiből?

- Mégis, milyen válaszokat? - zavaros ábrázattal pillantott rám szülőanyám.

- Semmi ötletetek, elképzelésetek sincs? - karba tettem kezemet. Nem szólaltak meg. - Ezt nem hiszem el - csattantam fel. - Komolyan semmi nem rémlik? - fújtam ki ingerülten a levegőt.

- Honnan kéne? Azt se mondtad milyen válaszokat szeretnél - szólt szigorúan felém az anyám.

- Ha így érthetőbb lesz, akkor elmesélem nektek - helyet foglaltam, szembe velük.

- Rendben - reagált magabiztosan a családfő, látszólag tűnt határozottnak, ellenben észrevehető volt, hogy ijedt legbelül.

- Hol is kezdjem - tűnődtem el.

- A legelejéről - szólalt meg anya öntudatosan.

- Az nem lesz rövid - nyugtáztam. - Na, de kezdjem - nagy levegőt vettem, mielőtt hozzáfogtam mesélni. - Szóval ott kezdődött az egész, amikor Dante - megrezzentek a név hallatán. - elment. Az óta a nap óta számkivetettként néztek rám. De miért is?

- Nem - közbe akart szólni apa, viszont nem engedtem.

- Most elsőként hallgassatok végig, utána magyarázkodjatok - hűvös jellegemet láthatják, miként beszélek. - Tehát miután megtörtént a baleset, megérkeztetek a helyszínre és láttátok, mind láttátok, hogy életben vagyok felém se jöttetek, csak Dante halott testét néztétek, fogtátok, sírtatok - mély levegőt vettem, remegett a hangom. - Jó, igen megértem, hogy bánatosak voltatok, de ennyire? - keltem ki magamból. - Tisztán emlékszem, mikor az orvosokat megkérdeztem, hogy voltatok nálam vagy esetleg felém jöttetek miután nem voltam eszméletemnél, tudjátok mit mondtak? - nyeltek egyet végiggondolva a dolgot, az esetet. - Idézem - keserves mosollyal idéztem. - „ Sajnálom kislány, de nem. Nem akartak onnan eljönni, épp csak édesapja volt pár papírt elrendezni. " S még azt is megkérdeztem, hogy be se néztél-e vagy akárki, mire ezt mondta: Nagyon sajnálatos módon nem, semmit nem is kérdeztek - halk szuszogásukat lehetett hallani. - Ezután az orvos ott hagyott, egyedül voltam abban a tetves szobában. Csupán Naruto és Kushina voltak olyan kedvesek és benéztek hozzám, játszottak velem, meg persze próbáltak felvidítani. Az egészben az volt a legjobb, hogy ti a két-három hét alatt be sem dugtátok az orrotokat, azonban nem, hogy csak ti, de még egyik rokonom se jött felém. Szerintetek mit éreztem? - megkönnyeztem, ámde utat nem engedtem a szememből jövő cseppeknek.