KARÁCSONYI CSODA

1.

Harry / múlt / 

- Gyere már, kisfiam! Elkésünk a templomból. Ne akard, hogy apád mérges legyen!.- hallom anya kedves, oly nagyon imádott hangját lentről, ami most mégis sürgető.
- Máris megyek, csak nem találom a Diótörő bábut. Megígértem neki, hogy ma őt viszem magammal. – kiáltom felelet képpen, miközben a játékaim között keresgélek. – Végre megvagy! Siessünk! Ma nem akarom, hogy apa mérges legyen. Tudod, ma karácsony van. Az pedig a szeretet ünnepe.
Mire leérek, a kabát már rajtam, a fa bábu is annak zsebében. Csak a csizmába kell gyorsan belebújnom, és anya már zárja is az ajtót. Egy bocsánatkérő pillantást vetek apámra, aki a kocsi mellett vár minket. Gyorsan bemászom a hátsó ülésre, és az ablakon kitekintve, a gyalog iparkodókat figyelem, akik a keresztes templom felé haladnak. Mi is mehettünk volna igazán gyalog, de apám a gyaloglást olyan nem rangjához illőnek tartja. Ezt én úgy fordítom le magamnak, hogy dicsekedni akar a főnökétől kapott új autójával. Szép, modern, nincs is senkinek ilyen itt a városunkban. Szeretek autóban utazni, de most, amikor szép nagy pelyhekben esik a hó, szívesebben sétálnék. Mosolyogni kezdek, amikor hógolyózó gyerekeket pillantok meg. Bárcsak én is ott lehetnék közöttük!
Az autóval apám le parkol, majd miután mi is kiszálltunk, anya kezemet megfogva már indul is a templom lépcsője felé. Szerintem gondolatolvasó képességgel rendelkezik. Jó fiúként  lépkedek mellettük, de fejemet felemelve nézek az ég felé. Nyitott szájjal várom, hogy egy hópehely a nyelvemen landoljon.
- Harry, tessék rendesen viselkedni! - hallom meg anya hangját, miközben kezének szorítását érzem az ujjaimon.
Egy sóhajjal lehajtom a fejemet, és egy hópehely ezt  a pillanatot találja alkalmasnak, hogy az orromon pihenjen meg. Fülig érő mosollyal az arcomon folytatom utamat a templom felé. Alig vannak bent. Ezért kellett ennyire sietnünk? Anyával a szokásos helyünk felé tartunk, apám persze lemarad, hiszen, akik nálunk is hamarabb érkeztek, azoknak illik köszönni. Én, igaz nem feltűnően, de körbenézek. Több iskolatársamat és meglátom szülei társaságában. Illedelmesen álldogálnak, gondolom, náluk is elhangzott a mondat, amit apám is az ebédnél elmondott:
- Harold, ha este a templomban nem viselkedsz illedelmesen, rendes gyerekhez méltón, elfelejtheted az ajándékokat!
Most is itt cseng a fülemben. Én is, mint a többiek, szeretném tudni, mi mindent rejtenek a díszes csomagok a színes gömbökkel teleaggatott fa alatt a nappalinkban, ezért azt hiszem megéri jól viselkedni. Fárasztó nagyon, de talán nem tart majd olyan sokáig a mise, no meg kárpótol az ajándékok hada, ami otthon vár rám. 
Nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert igen sokáig tart. Lopva az órára nézek, ami lassan 90 perccel mutat többet, mint amikor elkezdődött. Miért is felejtettem el, milyen hosszú is a karácsonyi szentmise? A pap szóról szóra ugyanazt mondja, mint korábban. Figyelmemet igyekszem lekötni, így a jászol tanulmányozásába kezdek. Ez is ugyanolyan, mint az eddigiek. Semmi változtatás. Egy idő után mozgolódást veszek észre a jászol mögött, majd egy kócos fej, pisze orr, és egy világító kék szempár rajzolódik ki. Összehúzott szemekkel próbálom kivenni az alakját. Remélem, hogy csak én látom, mert ha más is, akkor nagy galiba közepén találja maga a bujkáló, ugyanis egyértelmű, hogy nem sejtik az ottlétét. Ijedten rezzenek össze, amikor a pap arra indul, de hiába kutatom tekintetemmel, nem látom a titokzatos idegent. Kissé megkönnyebbülök. 
Hosszú percek telnek el, mire végre ismét mozgásra bírhatom sokad magammal az elgémberedett lábaimat, hogy kivigyenek isten házából a szabadba. A templom előtt álló feldíszített fenyő körül gyülekeznek az eddig bent lévők. Most jön az “énekeljük közösen karácsonyi énekeket” rész. Én anya mellett állok, apám anya vállát karolja át. Igazi  minta családot láthat, aki most minket figyel.
Az idősebb hölgyek el is kezdik a legismertebb, az Ó szép fenyő kezdetű dalt énekelni. A többiek csatlakoznak hozzájuk. A harmadikat már szinte mindenki énekli. Még én is, de közben tekintetemmel a körülöttem lévőket, a környezetemet figyelem. Keresek valakit. Keresem azt a kócos hajú, pisze orrú, kék szemű bujkálót. És megtalálom. Alig pár méterre áll mellettem a fiú, úgy, hogy látom, ahogy csillogó szemekkel nézi a fát. Ruhája szegény voltát mutatja, de mégis olyan, mint egy angyal. Nem tudom levenni róla tekintetem. Az éneklés befejeződik.  
- Harry, gyere, induljunk! - hajol anya közel hozzám, hogy halljam szavait.
- Egy pillanat. Mindjárt szaladok utánatok. 
- Jó, de tényleg csak pár perc, kincsem. Ne feledd, az ajándékok várnak rád.
- Köszönöm, anya!
És elindulok a fiú felé. Többször hátra nézek, apám nem figyel-e, mert ha meglát a fiúval, az ma nem lesz ajándékkal érne fel. Mellé érve gyorsan arrébb húzom, hogy takarásban legyünk. 
- Szia, kék szemű idegen! – köszönök azonnal.
- Szia. - mondja, tekintetét rám emelve folytatja. - Zöld szemű rámtaláló.
- Én soha nem lennék elég bátor pont oda bújni, ahol te rejtőztél. 
- Ott legalább kicsit melegebb volt. 
Végignézek rajta, és egy szégyellem magam érzés fog el a vastag kabát és a béléses csizma miatt. 
- Nyugalom, már megszoktam a hideget, de a magányt azt nem tudom. 
- Várj. – nyúlok a zsebembe, és kiveszem a fa bábumat. – Neked adom a Diótörőmet. Vigyázzatok egymásra! 
- Köszönöm. – nézi a kezébe adott játékot. -  Egyszer visszaadom neked. 
Nem mondok erre semmit. Nem gondolkozva ölelésbe vonom, majd egy puszit adok a homlokára. 
- Vigyázz magadra, kék szemű idegen!
- Te is. 
Szaladni kezdek a kocsink felé remélve, hogy nem tűnt fel apámnak, hogy lemaradtam pár percig.