KARÁCSONYI CSODA

5.

Louis / jelen /

Ismét szombat. Végre időben befejeztem egy kisebb munkát, így a hétvégém szabad. Már este úgy aludtam el, hogy tudom mi a mai program. Ezért már 7:00 órakor ébresztett a telefonom, hogy időben el tudjak indulni. Nem akartam lekésni a buszt pont ma. Nem bántam a kimaradt lustálkodás, a pihenés lehetőségét. A gyerekek örömének vágyódása elfeledtet velem minden fáradtságot. 
Az idő végtelenül gyorsan telik. Busz korábbi, óráknak tűnő útja már szinte perceknek tűnő ideig tart. 
Az intézet felé tartok, hátamon a csokikkal teli hátizsák. Olyanok, amiket a gyerekek szeretnek, de van különleges, amit kimondottan csak egy valaki megkap majd meg. William, aki lassan két éve, amikor csak ott vagyok egy lépésnél messzebb nem megy tőlem, és a tarka csoki varázsereje pedig levakarhatatlan mosolyt varázsol a kisfiú amúgy is csodaszép arcára. Nagyon várom a közös focizás utáni perceket, amit külön igazgatói engedéllyel fogok majd vele eltölteni, mert mint korábban megtudtam, eddig senki más itt dolgozóval nem hajlandó a kötelezőkön kívül időt eltölteni. Így lett, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt, bár még magam is messze vagyok attól, akit maga mellé enged. 
A portás jó ismerősként int, a folyosón elhaladó dolgozók is örömmel veszik ott létemet. 
- Üdvözlöm Louis! Jött egy kicsit lefárasztani a gyerekeket? -  hallom az igazgató hangját. 
- Igen uram! Nekem is szükségem van már a gyerekzsivajra.  Sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni. A  karácsonyi betegség sajnos elhúzódott, és sok elmaradt munkám gyűlt össze. Ezért sokat dolgoztam az elmúlt hetekben. 
- Ezek szerint végzett velük?
- Így ez nem igaz, de tegnap sikerült befejeznem az egyiket, amivel a barátja bízott meg. Így itt lehetek, és semmilyen fáradtság nem tudott volna otthon marasztalni. 
- Ez becsülendő dolog Louis. A pénzösszeg is, amit ha nem is személyesen de mindig megkaptunk. 
- Igazgató úr! Sokat köszönhetek ennek a helynek. Apám helyett apám volt és segített, hogy hasznos ember tudjak lenni.
- A köszönet téged illet - vált észrevétlenül tegező viszonyra - ,mert az utóbbi időben sokat tettél az intézményért.
- Ez éltet, higgye el. Jobbá tenni nekik azt, amit csak lehet, ha már az enyém csak onnantól volt jó, amikor megjelent az életemben. 
- Az első, de egyben az utolsó hazugságod pillanatától velem szemben?
- Igen uram, attól a pillanattól. Ma is szégyellem magam miatta. 
- Ne tedd  hiszen már mondtam, te is erőt adtál, hogy az elképzeléseimet meg tudjam valósítani. 
- Sikerült uram, és az évek során csak jobb és jobb lett. Örülök ha tehetek az intézményért valamit.
- A gyerekekért teszel a legtöbbet. Azt hiszem nagyon várnak már, de van, aki sokkal jobban, mint a többiek.
- Mint mondtam, mindegyik gyerek hiányzott az elmúlt időben, de mégis William az, aki igazán hiányzott. 
- Na menj, okozz örömet a srácoknak! 
Miközben a szavakat mondja,  a hátizsákom felé sandít.
- Tudom, csak módjával. A többit leadom a konyhán, hogy időnként az ebéd után máskor is jusson nekik.
- Ismered az ezzel kapcsolatos gondolataimat, ahogyan én is a tiédet, ami most foglalkoztat leginkább.  Mielőtt megkérdeznéd a válaszom igen. Egy kicsit magaddal viheted Williamet a kert végébe. Szeretném ismét mosolyogni látni azokat az ég kékjét igéző szemeit, amit csak az után látható, amikor veled tölt pár órát. 
- Köszönöm uram. Nem is váratom tovább őket. Most már igyekszem rendszeresen jönni.
- Tudom, betartod az ígéretedet amikor csak teheted.
Egy kézfogással búcsúztam az idők alatt baráttá váló igazgatótól, és a folyosón lépkedek a játszószoba felé. Kint még hűvös a délelőtt, ezért itt van minden gyerek. Nyugodt hangulat uralkodik, ahogy az ablakon betekintek, ami pár másodperc múlva egy méhkashoz lesz hasonló. Nyugodtak, de csak, amíg be nem lépek közéjük, mert ahogy a nevelők mondani szokták elszabadul a pokol, aminek kicsit örülnek is. Tekintetem a sarok felé vándorol, ahol William ül egyedül. A kedvenc kirakósát rakja ki, amit tőlem kapott a születésnapjára. Vajon hányszor rakja ki naponta? Gyanítom, hogy már emlékezetből tudja melyik darab melyikhez tartozik.
Egy mély levegőt veszek és már nyúlok is a kilincsért, hogy a következő másodpercben meghalljam azt a mondatot, amit mindennél jobban szeretek. 
- Nézzétek. Itt van Louis! - hallom meg az első gyerektől, aki észre vesz.
A mondat elhangzása után huszonöt szempárral találom magam szemben, majd azonnal magam körül is tudom a tulajdonosaikat.   Jól tudják, ha megjelenek, az egy csokit jelent számukra. Nem is váratom sokáig őket, gyorsan veszem elő a csokikat és adom a felém nyújtott aprócska kezekbe. Jól tudom azt is, hogy csak egyszer nyújtják a kezüket. Érzik, hogy testvérként, egyformán kezelem őket, ahogy ők is egymást. Amikor már nem látok magam körül nyújtózkodó kezet, de annál több csillogó tekintetet, csokoládé maszatos arcot, indulok csak a sarok felé.   
- Nézzenek oda! Valaki nem akar engem üdvözölni?  A neki hozott csokoládém sem szeretné? - kérdezem felé közeledve majd leguggolva mellé.
- Azt mondták, beteg voltál. Ugye már nem vagy? Ugye meggyógyultál? 
- Már nem vagyok. Pár hete a doktor gyógyultnak nyilvánított. 
- Akkor miért nem jöttél hamarabb? - kerdezi, de még mindig nem néz rám.
Azt hittem, felkészültem erre a pillanatra, de tévedtem.
- Sok munkám volt. Azt az időt is munkával töltöttem, amit veletek kellett, veletek szerettem  volna. Nem akartam csalódást okozni és még tovább meg váratni azokat, akik bíztak bennem, hogy elvégzem azt, amivel megbíztak. 
- Ugye, ha nem dolgoztál volna olyan sokat, akkor jöttél volna?
- Igen. Prücsök, döntenem kellett, és én az elvégzem a munkát választottam.
- Most már gyakrabban fogsz jönni?
- Igen!