KARÁCSONYI CSODA

7.

Louis.

- Louis Tomlinson? - hallom meg nevemet a kihangosított telefon hangszóróján. 
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
- Harry Styles vagyok a lutoni Feel Home Gyermekotthon egyik alkalmazottja. -  az intézmény említése azonnal egy rossz érzést eredményezett.  - Történt egy véletlen baleset. Az igazgató és egy síró kisfiú is kérte, tudassam ezt magával.
- Mi történt Williammel? Ugye jól van?
- Igen, de kórházban van. Gyorsabban ért a lépcső aljára egy figyelmetlenségét követően. A karját be kellett gipszelni, és a fején kialakult dudor is ijesztő volt első látásra. Megfigyelésre bent tartják pár napig. 
- Hová vitték?  
- A városi kórház gyerekosztályára. 
- Azonnal indulnék, - nézek az órára.-  de a busz csak három óra múlva indul innen.
- Mondja a címet, elmegyek oda, es beviszem a kórházba. Amúgy is vissza kell mennem, mert be kell vinnem a fiúcskának pár dolgot, amit kértek. 
- Van egy színes párna az ágyán - kezdek bele a mondatomba, de nem tudom befejezni.
- Az volt az első dolog, amit mondott, arra a kérdésre válaszolva, mit vigyek be neki. Lelkemre kötötte, itt ne hagyjam. Louis, diktálja a címet, hogy minél hamarabb a kórházba juttassam. 
Eleget téve a kérésnek diktálom a címemet. 
- Fél óra múlva ott vagyok. Egy fekete terepjáróval érkezem. 
- Várni fogom. 
A telefon letétele után azonnal a fürdőbe megyek. Igaz, mára már végeztem a munkámmal, de a zuhanyzásig nem jutottam még el. Terveztem, hogy a ház körül, amit a várostól bérlek, ténykedek egy kicsit. 
Percek alatt végzek. Egy városi utazáshoz alkalmas farmert és pólót választok, persze az egyetlen tornacipőmmel. A kamrámban találok ivólevet és csokoládét, ami a hátizsákba kerül. Az éjjeliszekrényhez lépve veszem magamhoz az évek óta társként velem lévő bábut. Az ajtót zárom éppen, amikor dudaszó hallatszik, és egy csodaszép autót pillantok meg a kertkapu másik oldalán. A kulcsokat a táskám oldalzsebébe csúsztatom és már nyitom is ki a sofőr melletti üléshez tartozó ajtót. 
- Harry? - kérdezem bekukkantva az utastérbe.  
- Igen. Maga pedig csak Louis lehet. - mondja, mire bólintok. - Üljön csak be!
- Köszönöm, hogy eljött és bevisz a kórházba. - szólalok meg, miután beülve elfogadom az üdvözlés gyanánt felém nyújtott kezét. 
- Mint ott dolgozónak kötelességem az ott lakó lurkókkal foglalkoznom. Igaz, nem ilyen törődésre vagyok hivatott, de ez is a munkámmal jár. 
- A telefonálás az a kötelesség része, de az hogy értem jött, az nem. 
- Mire a busszal odaérne, addigra vége a látogatásnak.
- Ez igaz, de valószínű, hogy be se engednek a gyerekhez, hiszen nem vagyok az intézet dolgozója. 
- Így velem be tud jönni és a látogatási idő végéig maradhat is. 
- Igen, időt nyerek az már biztos. 
A biztonsági övet sietek  becsatolni és  összerezzenek, amikor Harry egy ügyes fordulással már indul is a város irányába. Szótlanul az utat figyelem. Milyen más, mint amikor a buszon ülök! Akkor csak döcögősnek érzem a  haladást az úton, most pedig szinte repülök. Az út melletti fák csak úgy suhannak el mellettünk. Nem sokszor ültem utasként sem autóban. Sajátom még nincs. A bakancslistámon, igaz, szerepel egynek a  beszerzése, de csak a “ráér az még” szakaszban. A jogosítvány megszerzése már kéznyújtásnyira van, hiszen még pár megbízást ha elvégzek, meglesz a szükséges pénzösszeg. 
- Látom nincs hozzászokva a sebességhez. - összerezzenek a sofőr szavaira - Annyira szorítja azt a biztonsági övet. 
- Bocsánat! - teszem le a kezemet - Való igaz, szokatlan ez a sebesség. A busz csak döcög alattam, most meg szinte repül velem az autó. 
- 90m/ h sebesség pedig még nem száguldás, de aki nincs hozzászokva, annak valóban úgy tűnhet.
- Ritka pillanat az életemben, amikor autóban ülök. Jó nekem a busz és a bicikli. Elvisznek azok is oda, ahová menni akarok. 
- Igaz, de több időbe telik. 
- Szavaival nem tudok vitába szállni, mert igazak.- mondom egy sóhaj kíséretében. 
Újra az elsuhanó tájat figyelem, és percek múlva a város kezdetét jelző tábla is feltűnik. 
- Hamarosan megérkezünk. Szeretne  előtte vásárolni valamit?
- Köszönöm, hogy kérdezi, de nem akarom az időt húzni. Szeretném már látni Williamet, meggyőződni, hogy jól van. 
- Rendben, akkor pár perc és ott vagyunk. 
A gyomrom helyén egy  gombócot érzek az idegesség miatt, ahogy a kórházi folyosón haladunk. A 28- as szobába először Harry lép be. 
- Harry bácsi, de jó, hogy itt vagy! Ugye elhoztad nekem a párnát?
- Persze Tökmag, de jött velem még valaki - a mondatot jelzésnek veszem, és belépek az ajtón. 
- Apa, apa! - nyújtja felém ép kezét, én pedig azonnal átszelve a pár méteres távolságot, ölelem magamhoz. 
- Itt vagyok, Willy.
- Itt maradsz velem, apa? - kérdezi szipogva.
- Ameddig engedik, itt maradok, fiam. - próbálom nyugtatni a pityergő gyereket. - Holnap pedig a látogatás kezdeténél itt leszek és itt maradok a végéig melletted. 
A kisfiú a nyakamat öleli, fejét mellkasomnak dönti, de egy fájdalmas jajgatást hallatt. 
- Csak óvatosan, fiatalember! A gumó a fejeden még pihenést igenyel - lép mellénk Harry. - Feküdj szépen vissza a párnára! 
- Jó Harry bácsi, de Lou bácsi is hadd maradjon itt mellettem. 
A név hallatán a mellettünk lévőre nézek, de a meglepett arckifejezésre nem számítottam. 
- Te vagy az, aminek a varázs csokiját az én csokim nem tudja felülmúlni. 
Kérdő tekintettel néztem rá, ezért folytatja. 
- Ez a tökmag azt mondta, csak a te varázscsokid tud mosolyt kicsalni  belőle. 
Ez büszkeséggel tölt el, de kis harag is kialakult bennem.
- Igen én vagyok, te pedig az, aki legyőz egy gyereket memória játékban. 
- Apa, ez csak akkor van, amikor hagyom magam. - mindketten a fiúra  néztünk, aki folytatja mondanivalóját. - Az ő csokija nagyon finom, de nincs olyan varázsereje mint a tiédnek. 
Aha, szóval csak akkor, ha hagyja magát, de ezt akkor elfelejtette mondani nekem. 
- Jól van Willy. Most már ideje pihenned. 
Harry a feje alá akarja tenni a behozott párnát. 
- Nem oda kell az! - tiltakozik a kisfiú. 
- Akkor hova? 
- Hát, tudod, apától kaptam, és így olyan, mintha itt lenne velem akkor is, ha nincs mellettem. 
- Értem - mondja Harry és a kezébe adja, majd kérdő tekintettel fordul felém. 
Nyelek egy nagyot, mert tudom, várja a magyarázatot. 
- Harry, most egy szigorú titoknak lettél birtokosa. Az árvaház igazgatója engedélyével, ha nem is hivatalosan, de William a fiam lett. Erről eddig csak hárman tudtunk.
- Most már négyen, de a titok titok marad továbbra is. Akkor ez a magyarázata, hogy szólnom kellett? 
- Igen. - mondom - Hivatalosan nem is érdeklődhetek az állapota felől. Megteszed, hogy beszélsz a kezelőorvosával?
- Persze, ezt amúgy is meg kell tennem. 
- Hálásan köszönöm. Addig én kipakolom, amit hoztál neki. 
- Rendben. - mondja, de az ajtóból visszaszól. - Prücsök, ne feledd, nem kelhetsz ki az ágyból! 
- Kísérettel a wc- re  kimehetek. Most itt van apa és ő kikísérhet. 
- Csak óvatosan! 
Tudom, az utolsó mondata nekem szól.  Magunkra maradtunk. 
- Apa, gyere, kérlek és ölelj magadhoz! 
A kérésének eleget teszek. A kórházi ágy szélére ülök, egészen fel a párnához, és karomat a fiam háta alá csúsztatom. Így a fejét a mellkasomra tudja helyezni, gipszes kezét óvatosan a hasamra tetszi.
- Most, hogy itt vagy mellettem, semmim nem fáj. Akár haza is vihetnél. 
- Azt nem lehet, majd ha a doktor bácsi engedi, akkor lehet csak elmenni innen. 
- Tudom, apa. Lehet, hogy még csak egy kisfiú vagyok, de azért elég okos, hogy amit mondanak, azt megértem. 
- Tudom, hogy az vagy.  Az én okos fiam. 
Nyílik az ajtó. Harry egy feher köpenyes, fonendoszkópot a nyakában viselő férfi társaságában érkezik. Gondolom, William kezelőorvosa. 
- Maradjon csak! - int nyugalomra - A szeretetnél nincs jobb gyógyszer. Holnap még elvégzünk pár vizsgálatot. Ha jó eredményeket kapunk, akkor már holnap a saját ágyában alhat a fiatalúr. 
- Juj dejó! Holnap már nem kell itt lennem. 
- Willy, nyugalom! A vizsgálati eredménytől függ minden. - szól most Harry olyan felügyelői szigorral, amire a fiam megszeppen. 
- Mire a látogatás kezdődik, addigra az eredmények is meglesznek. Addig pedig szigorú fekvés, fiatalember! 
- Igenis, doktorbácsi. Most, amíg itt vannak velem a felnőttek, kimehetek pisilni? - kérdezi, amin mi mosolygunk. 
- Igen, de csak kísérettel. 
- Így lesz! - bólogat, mire hirtelen a fejéhez kap - Ha mozog a fejem, akkor még kicsit fáj itt ni. - mutat a fejének hátsó részéhez. 
- Ezért kell pihenni. - inti a doktor. 
- Jó, pihenni fogok, megígérem. 
- Hiszek neked. - veszi komolyan az ígéretet, majd  magunkra hagy minket. 
- Tökmag! - lép az ágy mellé Harry - Valóban kell a mosdóba menned?
- Igen, Harry bácsi. Apa, elkísérsz? - néz rám kérlelő tekintettel.
- Igen. - mozgolódom, hogy fel tudjak állni.
Harry a segítségemre siet, leemeli rólam és az ágy szélére ülteti.
- Nem szédülsz?
- Nem tudom, az mit jelent, de a szobában minden a helyén van. - mondja. 
- Akkor nem szédülsz. Na menjetek, de csak óvatosan!
Bólintok, hogy azok leszünk. 
Alig telik el 10 perc, és William ismét az ágyában van. Egy szendvicset eszik, amit Harry a büféből hozott, miután az orvos engedélyezte, hogy azt ehet.
Egy kicsit átrendeztem az ágy melletti szekrényt, hogy könnyen elérhető legyen az ivóleves doboz és a csokoládé, amit hoztam. 
- Apa, hoztál nekem varázscsokit?
- Igen, de először a szendvicset kell megtenned. A csoki csak utána. 
- Persze, én is tudom a sorrendet. Először a rendes étel utána az édesség. 
Harryvel egymásra nézünk. Tekintete mosolyog a fiam szavai hallatára.
- Szerencses apa vagy, ugye tudod?
- Mert ilyen szófogadó fiam van?
- Ezért is, de az igazgató hozzáállása is nagyon emberi.  
Igen. Az igazgató egy empatikus, gyerekcentrikus ember. Minden tiszteletem az övé, amiért az intézetet olyanná tette, amilyen most, amiben dolgozol. 
Látom Harryn, hogy a szavaimat próbálja megfejteni. 
- Végignéztem, ahogy egy zord intézetből a mai lett. 
- Azt akarod mondani, hogy te is ott nőttél fel?
Válasz helyett bólintok. 
- Így már világos, mi  miért történik körülöttetek.  
- Igen, jól ismer az igazgató, bízik bennem. 
- Ez a Tökmag szerencséje. Bárcsak minden árva gyereknek lenne ilyen partfogója mint te! 
- Ha megtehetném, mindet sajátomként kezelném, de örülök, hogy William az enyém lehet, még ha a világ előtt titok is, és soha nem lehet hivatalosan az enyém. 
- Miért nem?
- Harry, ne most beszéljünk erről, kérlek! - kérlelem, ő pedig egy bólintással jelez, hogy befejezettnek tekinti ezt a témát. 
Visszafordulok a fiamhoz, aki az innivaló elérésével próbálkozik. 
Várj, majd odaadom! - szólok neki, és az ágyat megkerülve a kezébe adom az ivóleves dobozt. 
- A csokit ide a takaróra, légy szíves, apa! - kéri, én meg is teszem.
- Louis, a látogatási idő még egy óráig tart. Nekem vissza kell mennem az intézetbe, de visszajövök érted es hazaviszlek.
- Ne fáradj! Az esti busszal hazamegyek. 
- Nem fáradság, hiszen arrafelé lakom én is. 
- Akkor rendben. - adom meg magam. 
Tudom, hogy legalább két órát kellene a buszállomáson dekkolnom. Szóval el kell ismernem, Harry nagylelkűségével időt nyerek. 
- William, ugyejól fogsz viselkedni? 
- Igen, Harry bácsi. Minél hamarabb a saját ágyamban szeretném tölteni a kötelező pihenőidőt. Hétvégén már mindenképpen ott kell lennem. Azt már tudod, a hétvégét, amikor apa nem dolgozik, az árvaházban tölti velünk. Ilyenkor szoktunk csak ketten is lenni, és az olyan jó dolog. 
- Akkor azért volt hétfőnként olyan jó kedved?
- Igen, mert még hatott a varázscsoki ereje. 
Hihetetlen, hogy egy csokinak, amit szeretettel adnak, milyen hatással van. 
- Louis, magatokra hagylak. Az előtérben várd a hívásomat, ha már innen ki kell menned.
- Így lesz, Harry. Köszönöm. Remélem lesz majd alkalom viszonoznom azt amit miattam teszel. 
- Már megtetted. Valaki kap a szeretetedből, és mosolyt csalnak az arcára. Nekem ez elég is.  - mondja, én pedig a válaszhoz keresem a szavakat, de feladom.  -  Tökmag, tudod, mi a feladatod? 
- Igen, Harry bácsi. Pihennem kell. 
- Igen, pihenned kell. 
Nézem és hallgatom Harryt. Tekintetünk találkozik, ahogy kihátrál az ajtón. 
- Apa! Holnap is dolgozol? 
- Igen Willy, de a látogatás idő kezdetére itt leszek.

Üdvözlet ismét. Azt hiszem a fejezetben történeteket, a találkozást értem itt vártátok már. Nos ez megtörtént.
Puszi mindenkinek. Moncsi