― 𝒎á𝒔 𝒓𝒊𝒕𝒎𝒖𝒔𝒓𝒂
❝ I don't really know a lot about love ❞.
↣ Amelyben egy bizalmatlan lány megtanulja, hogyan győzze le minden félelmét, amikor találkozik a szöges ellentétével.
❝ Think about the time it took for our paths to cross ❞.
...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
────────A LOVARDA FELÉ MENET elöntött a nyugalom és a békesség, úgy éreztem, ami az iskolában történt, az ott is maradt. A helyzetem egyáltalán nem lett jobb, sokkal inkább rosszabbnak tűnt, a néhány perces sétát is gyorsan letudtam, egyszerűen szükségem volt arra a helyre, ahol biztonságban érezhettem magam.
A szavaktól, amiket Milu az arcomba vágott, megremegett a szívem, könnyek folytak végig az arcomon, ahogy az istálló felé igyekeztem. Megrendített a tudat, hogy ennyire kiismert valaki, akivel csak pár hete álltam szóba, hisz ez csak azt jelenthette, hogy gyenge és sebezhető voltam mások szemében. Mindig is ez volt az egyetlenegy dolog, amitől rettegtem. Nem akartam ilyenné válni.
Mióta belekerültem ebbe a zűrzavarba, egy soha véget nem érő ördögi körbe csöppentem, ahonnan nem találtam a kiutat. Egyre több olyat tettem, amit soha nem tett volna, de mégis belementem a családom miatt. Leginkább anyám miatt, aki egész életében feláldozott értünk mindent, hiába nem volt mások szemében minta anya, számunkra a legjobb volt. Lehet, a szerelem terén kész katasztrófa, viszont ettől eltekintve nem ismertem nála erősebb embert a világon.
Éppen ezért mentem szembe az elveimmel, aztán döntöttem a keringő mellett. Ez volt a minimum, amivel viszonozhattam neki mindezt. Nem akartam ezzel tőle semmilyen megerősítést, hogy azt gondolhassam, érek valamit, anélkül is tudtam, hogy nem igen volt bennem semmi különös, ami adhatott volna okot arra, hogy ezt gondoljam.
Idekint még azért meleg volt, a nap nem olyan erősen, mint szeptember elején, de azért sütött a tiszta kék égről, miközben a madarak csicsergése és trillázása töltötte meg a levegőt. A föld úton sétálva egyre közelebb kerültem az erdőhöz, szántók terültek el, ameddig a szemem ellátott, csak néhány épület és a mélyzöld fák árnyéka tűnt fel a látóteremben. Egy pillangó haladt el mellettem, fehér szárnyaival némán suhant tova a levegőben, miközben egy madár kirepült a a közeli fáról a fejem fölött, és kelet felé repült.
Szememmel a verebet követtem, pillantásom az épületek kisebb halmazára esett, amelyek olyan kicsinek tűntek, de mégis olyan nagy jelentőséggel bírtak a számomra. Hunyorogtam a nap erős fénye miatt, épphogy ki tudtam venni, hogy a kicsi, innen még hangya nagyságúnak látszó lovak körül már ott serénykedte a gazdáik.
Lehet, nem itt laktam, de ez a kedves lovarda mindig is az otthonom volt, még abban a két évben is, amíg egy ideg nem engedhettük meg, hogy lovagoljak, mielőtt meg nem kaptam Árnyékot. Az istállótól távol töltött időt életem leghosszabb és legkínzóbb időszaknak éltem meg. Elveszettnek éreztem magam, nem volt helyem a emberek közti pokolban, és nem voltam képes teljesen önmagam lenni. A lovak közt lenni a világot jelentette számomra, ha elveszíteném, önmagamat is elveszíteném vele.
