― 𝒎á𝒔 𝒓𝒊𝒕𝒎𝒖𝒔𝒓𝒂
❝ I don't really know a lot about love ❞.
↣ Amelyben egy bizalmatlan lány megtanulja, hogyan győzze le minden félelmét, amikor találkozik a szöges ellentétével.
❝ Think about the time it took for our paths to cross ❞.
...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
2024. október eleje 2 hónap a szalagavatóig
────────OKTÓBER BEKÖSZÖNTÉVEL A VÉNASSZONYOK nyara is összeszedte a sátorfáját, és átadta a helyét az ősziesebb, zordabb időnek és hőmérsékletnek. Nem telt eseménytelenül ez az időszak, ezerrel zajlott az iskolai élet a Szent Ferencben, délutánonként a lelkünket is kitáncoltuk Gábor próbáin, no meg a tanulás sem volt egyszerű. Iv, Eszti és én teljesen kész voltunk, hol ide rohantunk, hol oda, miután hazaestem a lovardából, még együtt tanultunk.
Milu sokkal jobb időtöltés elé nézett a próbák ideje alatt, mint én, amiért legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben. Míg én minden idegszálammal azon voltam, hogy ne ijedjek meg, akárhányszor megérintett, és próbáltam nem orra esni, addig ő egyszerű csak kiröhögött, mondván 'milyen nevetséges, ahogy ráfeszülök mindenre'. Aranyos, igaz? Habár, azt el kell ismernem, valami más a kettőnkkel kapcsolatban, néha még mindig eszembe jut az az ölelés.
— Nem, Milu, erre tényleg nincs időm! — ismételtem el megint, mikor az idegesítő táncpartnerem elállja az utam a buszmegálló felé menet. — Most mi van?
— Nem azt mondom, hogy még mindig olyan borzalmasan teljesítünk, de ha jobbak akarunk lenni, többet kell próbálnunk — nézett rám kiskutya szemekkel, feltűnően azért, hogy meghasson ezzel. Viszont bármilyen jól is csinálja — ezt beismerem — nem működik rajtam az ilyesmi. Főleg, mert ezzel zaklat már napok óta.
— Még a lovardába sem ugrottam ki, utána pedig tanulnom kell holnapra. Nem egy dolgozatot írok — toltam meg a vállát, hogy megmozduljon, amivel magam is megleptem. Egyre többször fordult elő olyan, amikor magamtól tettem ehhez hasonlót, aztán nem is éreztem félelmet.
Karba tette a kezét, úgy állt elém újra. — Aha, szerinted nem tudom, hogy már rég megtanultad, és csak gyötörnéd magad vele, mert nem érzed elégnek azokat az órákat, amiket rászántál? Ugyan már, kislány!
Vigyora még szélesebb lett, amikor a zavarodott arcomat fürkészte, lesve a reakciómat. Nem akartam megadni neki az örömöt azzal, hogy kifakadok, azonban közel voltam hozzá.
— Miért akarsz ennyire segíteni? — kérdeztem ellépve tőle, így megvolt köztünk a kényelmes távolság.
— Együtt vagyunk benne — emlékeztetett. — És akkor már csináljuk rendesen. Persze ez csak akkor fog menni, ha te is akarod, kislány. Szóval, mi lesz? Lovazás után mész haza tépni a hajadat a megtanult szarok felett, vagy átjössz táncolni?
