Hívj fel - IOV ff.

5. Fejezet

- Valóban - bólintott elismerően a férfi. - Helyes a megoldás. Most már bepakolhattok a buszba!

Örömömben ugrálni kezdtem, és Letti is követte a példámat. A fiúk csak értetlenül néztek minket, aztán vállat vontak, és kimentek, hogy segítsenek Gyulának a csomagokkal.

- Elég nehéz elhinni, hogy tulajdonképpen még el sem kezdődött a verseny, mi mégis már kétszer kis híján kiestünk - lihegte Letti, miután abbahagytuk a pattogást.

Vállat vontam.

- De a lényeg, hogy legalább elindulunk! - sóhajtottam fel. Ez az egész felhajtás... sokkal jobban fogok örülni, ha a busz végre mozgásba lendül.

Sajnos ezt Kató másképp gondolta...

- Letti, Tori! - harsant fel odakintről metsző hangja. - Gyertek ki, csináljuk meg a képet, utána indulhattok!

De jó! Ennyit a békés, gyors elindulásról. Sietve lekapaszkodtam a buszról, és ügyetlen tartással a kamera elé álltam. Egy ideje nem szerettem a fényképezőgép elé állni... Will talán egy kicsit túlságosan is kihúzta magát, Valter megfordult, hogy mindenki láthassa a melegítőjén a nevét és a feliratot, Letti pedig szégyenlősen igazgatta a felsőjét. Láthatóan hozzám hasonlóan egyikük sem volt nagyon oda ezért a fotózkodásért... Kivéve persze Valtert, aki úgy pózolt, mint egy professzionális modell.

- Nagyszerű! - lelkesedett be egy kicsit az igazgatónő, miközben a telefonját nyomkodta. - Most álljatok mind magasságsorrendbe, hogy legyen egy kis dizájnja a képeknek!

Letti a sor elején helyet cserélt a végén álló Valterrel, Will és én viszont maradtunk a helyünkön. Kató lelkesen csattogtatta egymás után a képeket. Mikor már vagy nyolcat ellőtt, rosszallóan hunyorgott a képernyőjére.

- Várjunk csak... valami hiányzik - körülnézett, és a tekintete megakadt Lovasdi tanárnőn. - Juditka! Magának is szerepelnie kell a képeken!

A kísérőtanár úgy kapta fel a fejét, mintha valami teljesen más világból érkezett volna.

- Tessék? - kérdezte fátyolos hangon.

- Öhm... nem szeretnék senkit siettetni, de jó lenne, ha el tudnánk indulni, mondjuk... - Gyula kissé frusztráltan pillantott a karórájára. - ...most.

- Várjon egy kicsit! - dörrent rá Kató élesen, olyan hangnemben, hogy még a buszsofőr is meghátrál a vonta fel a szemöldökét. - Juditka! Megtenné, kérem, hogy beáll a gyerekek közé?

Lovasdi tanárnő egyetlen szó nélkül tipegett oda mellénk, és úgy szorította a mellkasára a kezében tartott mappát és a táskáját, mintha az élete múlna rajta. Kató kinyitotta a száját, de aztán mégis elmondóan legyintett, és kattogtatni kezdett a telefonján. Vaku villant, mi pedig felöltöttük a nagy kamu-mosolyunkat, mintha egy fogkrémreklámba pózolnánk.

- Tökéletes! Már csak Juditka fejét kéne valahogy rászerkesztenünk... - motyogta magának Kató, ám olyan hangosan, hogy mindenki akaratlanul is hallotta. Elmosolyodtam. "Juditka" valóban szinte elbújt a hatalmas sárga, kissé ízléstelen táska mögött.

Kató Gyula felé fordult, és bólintott.

- Részemről ennyi lenne. Indulhatnak! - hessegető mozdulatot tett a karjával, mintha bizony a mi hibánk lett volna a kissé elcsúszott indulás. Will és Valter persze azonnal a legjobb helyekért kezdett verekedni a buszon, Letti pedig csendben követte őket.

Felsóhajtottam, és odaléptem anyához. Arra számítottam, hogy szokása szerint azonnal beszélgetést kezdeményez, de semmi ilyesmit nem tett. Ahogy én sem. Pár másodperc múlva a csend kezdett kissé kínossá válni.