Hívj fel - IOV ff.

3. Fejezet

Amikor kiléptünk a suli kapuján, elköszöntem a többiektől, és elindultam a nem messze lévő buszmegálló felé. Legnagyobb meglepetésemre Valter is jött velem.

- Egy utcával arrébb lakok - magyarázta. - A Hajnalka utcában.

- Én a Rózsában lakok - lelkesedtem be egy kicsit. - Te, feltűnt már neked, hogy a környékünkön minden utcának virágneve van? - osztottam meg vele legutóbbi felfedezésemet.

- Azta! - kapott a fejéhez Valter elképedve. - Hallod, 10 éve ott lakok, de még soha nem tűnt fel. Ez állati!

- Ugye? - nevettem el magam.

Azon az úton, amit a megállóig megtettünk, rájöttem, hogy Valter egy nem túl erős nyelvtanos, de ettől függetlenül nagyon vicces és kedves fiú. Mindent megtettem, hogyha legalább a két másik taggal nem túl jó a kapcsolatom, legalább ő ne ellenségeskedjen velem. Felszabadultan nevetve tettük meg a nem túl nagy távot, és reméltem, hogy legalább olyan jó benyomást tettem rá, mint ő rám.

Valterral aztán végül olyan hangosan beszéltünk, hogy egy borús kedvű idős nő, aki a buszmegálló egyik padját (!) elfoglalta a zöldségekkel megrakott csomagjaival, ránk is mordult.

- Ezek a mai fiatalok! - hangoztatta sokadszorra a mára szállóigévé vált mondatot. Akkora átéléssel közölte ezt a mellette álló, alsós kisfiúnak, hogy nem bírtam megállni, egy kuncogás kiszaladt a számon. Erre persze rögtön megkaptam a magamét.

- Nevetsz, mi? - kérdezte ádázul, és olyan fenyegető kifejezés ült az arcán, hogy hátráltam egy lépést. Ha ez a néni kéznél lett volna Roli ellen a megfelelő pillanatban... - Min nevetsz?

Nyeltem egy nagyot, miközben az agyam lázasan kattogott kifogások után.

- Csak... csak a barátom mondott egy viccet - terheltem át Valterre a felelősséget. - Azon nevettem... semmi köze nem volt a nénihez!

Valter döbbenten nézett rám.

- A harctéren árulsz el, bajtárs? - dramatizált, mire újabb nevetést hallattam, de megkíséreltem köhögésnek álcázni.

A kontyos néni úgy vizslatott, mintha már azt fontolgatná, milyen középkori kínzási módszerrel fogja be a szánkat.

- Hm - szegte fel végül fejedelmien a fejét. Rikácsoló, papagájra emlékeztető hangja még az érkező bisz hangját is elnyomta. - Tudod ám, hogy én minden egyes arcot megjegyzek, ami nem tetszik nekem? - tette fel a költői kérdést. - Nem tudod. Még nem. Ákos! - dörrent rá az alsós kisfiúra, aki összerezzenve nézett fel a Rumini egy példányából. - Segíts fel!

Azzal úgy vonult fel a busz lépcsőjén, mint az angol királynő. Valterrel cinkosan egymásra néztünk, és visszafolytottuk a lélegzetünket, nehogy elnevessük magunkat.

A buszon a biztonság kedvéért a lehető legtávolabbi helyet választottuk a nénitől. Valter továbbra is nyitott volt a beszélgetésre, viszont én, mint általában a tömegben, zárkózottá váltam, így inkább hagytam, hadd beszéljen ő - valami úszásos témát feszegetett -, én pedig a telefonomba temetkeztem. Talán nem ez volt a legudvariasabb lépés, de Valtert láthatóan nem zavarta.

A Facebook ezerrel pörgött, az osztályom tagjai mindenféle "előző nyáron" képeken jelöltek meg, de ezeken gyorsan átugrottam. Inkább arra az értesítésre koncentráltam, amit a legérdemesebbnek találtam:

Bosnyák Viktória Magyar-Angol Kéttanítási Nyelvű Gimnázium megosztott egy bejegyzést

Kedves Tanulók és Kollégák!