Hívj fel - IOV ff.

6. Fejezet

Végül letértünk a földútról, és rátértünk az országutra, így végül mégiscsak tudtam aludni egy keveset. A hangsúly a "kevés" szón van - ugyanis Vali összekapott Willel, aki nevetségesnek titulálta, hogy a fiú melletti helyet egy bőröndnek tartjuk fenn.

- Mit gondolsz, mit fognak gondolni az emberek, amikor benéznek a buszba? - csóválta a fejét Will. - Hülyének néznek majd bennünket!

- Haver, aki bebámul a buszba, azt ÉN fogom hülyének nézni - vágta rá Valter, mire Lettivel elnevettük magunkat, de még a folyton merev Will is elmosolyodott. Amanda egyébként épségben megúszta a hosszú buszutat, mindenki éberen őrizte.

A végtelennek tűnő rázkódás olyan hirtelen ért véget, hogy először azt sem tudtam, hol vagyunk. Aztán amikor megláttam az égbe nyúló csúcsokat fenyők kel körülvéve, azonnal eszembe jutott, hogy végre megérkeztünk.

Mindenki igyekezett leplezni az izgatottságát, amikor végre kiszállhattunk a buszból. Jól esett végre a hosszú bezártság után kilépni a szabad levegőre - főleg, hogy van egy enyhe klausztrofóbiám. Csak enyhe. Ennek ellenére úgy tűnik, Letti egyáltalán nem bírja a bezártságot. Amint kinyíltak az ajtók, lihegve rontott ki rajtuk a szabadba.

- Nem is látszott rajtad, hogy ideges vagy - jegyezte meg Will, mire a lány csak idegesen bólogatott.

- Megtanultam leplezni, de ha nyitott ajtót látok, nem bírok magammal. Utálom a kis helyeket - megborzongott a gondolatára is. - Olyan érzésem lesz tőlük, mintha valami össze akarna nyomni. Elég rémisztő.

- Akkor reméljük, hogy nem kapunk pölö malacos feladatot - jegyezte meg Valter, aki ekkor lépett ki a buszból, maga után húzva Amandát.

Értetlenül fordultunk felé egyszerre.

- Mi köze ehhez a malacoknak? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Valter furán nézett rám.

- Elvesztettem a fonalat - jelentette be, mire mind egyszerre nevettünk fel.

- Versenyzők, kérlek titeket, hogy menjetek be az erdőbe, és kövessétek az ösvényt! - utasított minket a sofőrünk, miközben gyakorlatilag lerángatta a székről az értetlenül ücsörgő Lovasdi tanárnőt, aki szemmel láthatóan azt sem tudta, hol van.

- És a csomagjaink? - kérdezte Letti, mire mind egyszerre bólogattunk.

Gyula nagyot sóhajtott, majd azzal a fajta "szegény kisgyerekek"-tekintettel nézett ránk.

- Azok maradnak, Vöröske - mind elhűlve néztünk rá, és ebben az esetben még Letti sem szólt közbe a becenév miatt. - Ne kérdezzetek semmit! Menjetek be az erdőbe, utoljára mondom! Hé, te, gyere csak vissza! - kiabált rá elvörösödve Valterre, aki már célba is vette az erdőt, majd a felszólításra meglepetten fordult hátra. - Azt a bőröndöt itt kell hagynod.

- Mi?! Nem!! - háborodott fel azonnal Vali. - A nagyanyám gyógyszerei vannak benne, nem bízom csak úgy magára!

- Engem az sem érdekel, ha maga a nagyanyád van abban a bőröndben, de itt fogod hagyni! - makacsolta meg magát Gyula. - Felviszem az utastérbe, és a szavamat adom rá, hogy senki sem fog hozzányúlni. Így jó lesz?

Valter ránk nézett, mire mind a fejünkkel Gyula felé kezdtünk integetni, jelezve, hogy ezúttal jobb lenne, ha engedelmeskedne. Végül a fiú engedett, és reménytelenül átnyújtotta a komplett gyógyszeresszekrényt Gyulának.

- Itt van - mondta kelletlenül, majd gyorsan felénk fordult. - Gyertek, menjünk be! Minél hamarabb kiérünk, annál hamarabb újra magamnál tudhatom Amandát - utalt a bőröndre, de a csattanós poén ellenére is vegyes érzelmekkel indultunk be a fák közé.