Hívj fel - IOV ff.

8. Fejezet

Gina, miután mindannyiunkat lefegyverzett egy-egy fitymáló pillantással, visszamélyedt a fiúk bámulásába. Nem igazán tudtam, most mit is kéne csinálnom, noha Éva-Júlia, aki azóta eltette a könyvét, és Virág nyilvánvalóan tőlem várták a további instrukciókat.

- Öhm... akkor szerintem valaki menjen oda Róberthez, és kérje el a kulcsot - nyögtem ki végül a várakozó pillantások kereszttüzében.

Éva-Júlia félénken feltette a kezét, mintha az iskolában ülne.

- Majd én - hadarta, és rögtön fel is pattant, hogy elszaladjon a naracssárgába öltözött felügyelők irányába.

Várakozón néztem Virág irányába, hátha megszólít, de mivel ő csak maga elé meredve lógázta a lábát, így hamar letettem a dologról. Inkább lehuppantam egy szomszédos székre, és a többieket figyeltem, ahogy nagy nevetgélés közepette kivonulnak a fősátorból, hogy birtokba vegyék a saját faházaikat. Sóhajtva néztem Letti és Julie csoportjai felé, akik mind nagyon elégedettnek tűntek.

Ebben a pillanatban ért vissza Éva-Júlia, a kezében szorongatva a házkulcsot.

- A miénk a hetes... - kezdett bele, de Gina, meg sem várva, hogy befejezze, gyorsan felpattant, és szinte kiszakította a lány kezéből a kulcsot a kis fa kulcstartónál fogva. Akaratlanul is felszisszentem az Éva-Júlia számára biztosan fájdalmas mozdulat láttán.

Gina persze rögtön felém kaptam a fejét. Az arca kifejezéstelen volt, de a szeme szikrázott.

- Valami baj van? - a hangjából sütött a megvetés.

Beharaptam az ajkamat, és én is felálltam.

- Semmi, csak...

- Akkor rendben - szakított félbe, és elindult kifelé a sátorból. A kezének egy hanyag mozdulatával jelezte, hogy követhetjük. Éva-Júlia lehajtott fejjel kullogott utána, miközben szorosan összezárta a fájós tenyerét. Virágon látszott, hogy nem tetszik neki, amit lát, de végül nem szólt semmit.

Tapasztalatból tudtam, hogy az ilyen nagyképű alakokkal nem igazán érdemes szembeszállni, így inkább én is követtem a többiek példáját, de elraktároztam az agyamban ezt a kis incidenst. Ha kell, én meg tudom védeni magam, de Éva-Júlia és Virár túl bátortalannak tűntek az ilyesmihez, bár kit tudja... Senki sem tudhatja jobban nálam, hogy igazán nem szabad az első benyomás alapján ítélni...

A házunk felé menet mindenütt vihorászó és nevetgélő tinédzsercsoportokba ütköztünk. Úgy tűnt, mindenki hamarabb odaért, mint mi, és már az új barátaival és a csapatával lóg - állapítottam meg keserűen.

Abban viszont kellemeset csalódtam, hogy a különböző színű melegítősök is keveredtek, és nem szigetelte el magát mindenki. Úgy tűnt, mindenki lazára veszi ezt a "verseny előtt ismerkedünk" dolgot, aminek nagyon örültem.

Mire odaértünk a házunkhoz, már türelmetlenül vártam, hogy én is elindulhassak felfedezni a terepet. Azt hallottam, van valahol a táborban egy medence is, amit egyszerűen nem akartam elhinni. Hogy lehet, hogy egy ilyen nagyszabású, láthatóan pénzelt vetélkedőről még senki sem hallott?

- Ott van! - kiáltott fel izgatottan Éva-Júlia, miközben egy fenyőfa mellé állított kis faházra mutogatott. Olyan volt, mintha a Tüskevárból húzták volna elő. Még Gina sem volt képes palástolni az izgatottságát, bár, becsületére legyen mondva, megpróbálta.

- Hagyd már - vetette oda, de közben ő is megigézve bámulta az eljövendő lakhelyünket. A lehető legnagyobb léptekkel odalépett a ház ajtajához, és erősen megforgatta benne a kulcsot.

Természetesen ő lépett be először. A tartásából, a hangjából és a tekintetéből eleve látszott, hogy azonnal önjelölt vezetőnkké léptette elő magát, ami nekem nem mellesleg nem igazán tetszett, de egyenlőre nem szóltam közbe.

A faházunk mellesleg nagyon szép volt - az öt kis ágy megfelelő távolságra helyezkedett el egymástól, egy meglehetősen nagy ablakon pedig barátságosan sütött be a napfény. Az egyik fekhely mögül egy kis ajtó nyílt - feltételezem, a mosdóba vezetett. Az bejárat mellett pedig nagy halomban álltak a bőröndjeink és a táskáink.

- Enyém ez az ágy! - jelentette be, és levetette magát az ablak előtti fekhelyre, majd kérdőn ránk nézett. - Na és ti?

- Öhm, akkor én ezt választom - köszörültem meg a torkomat, miközben óvatosan letelepedtem a Ginától lehető legmesszebb elhelyezkedő ágyra.

Éva-Júlia megvonta a vállát, és lezuttyant a WC-ajtó melletti ágyra. Virág úgy lépett oda a mellette lévőhöz, mintha attól félne, amint megmozdul, minden darabokra hullik. Ő aztán tud hallgatni.

Miután mindannyian elfoglaltuk a helyünket, kissé zavartan meredtünk egymásra. Semmit sem tudtunk egymásról (a néven és a csapaton kívül) - esélyünk sem volt közös beszédtémát keresni. Hirtelen mindennél jobban kívántam, bárcsak vidám Eszterrel, Julie-vel vagy akár Lettivel lehetnék egy házban.

Gina törte meg a csendet: kirángatta a bőröndjét a többi közül (nem is törődve azzal, hogy a mieinket feldönti... olyan kedves ez a lány!), kihalászta belőle a telefonját, majd odavetett nekünk pár szót:

- Megyek a többiekhez! - egyikünket sem invitálta.

Nagyot sóhajtva néztünk egymásra - illetve én néztem, Éva-Júlia már visszamélyedt a könyvébe, Virág pedig bedugta a fülébe az iPodját, és elnyúlt az ágyon. Úgy döntöttem, minden bunkósága ellenére Gina nem döntött rosszul, így a példáját követve én is elindultam felfedezni a környéket.

Sziasztok!

Rész elég rövid lett, de már nagyon bűntudatom volt a szünetem miatt, úgyhogy most gyorsan megírtam egy bizonyos részig. Ebben a részben nem igazán történik semmi, leginkább Ginát ismerjük meg egy kicsit közelebbről, és találkozunk Tori szobatársaival. A következő fejezet reményeim szerint hamarabb érkezik, hosszabb és mozgalmasabb lesz (csak hát ugye nyakunkon az év vége, és ilyenkor kevesebb időm jut az írásra). Remélem, azért élveztétek ezt a részt is, véleményt és kritikát lehet írni kommentben!

Legyen szép napotok!
Aurora