Hívj fel - IOV ff.

9. Fejezet

A faház ajtaját becsukva izgatottan, ugyanakkor kissé félve néztem farkasszemet az új - habár kitudja, meddig - otthonommal és lakóival.

Talán a nyüzsgő, önfeledten nevetgélő tinédzserek látványa tette, talán minket körülvevő jellegzetes táborszag - pillecukor, fenyőtű és parázs - , talán egyszerűen csak az érzés, hogy végre kiszakadhattam a szürke mindennapok mókuskerekéből... valahogy felszabadultabbnak éreztem magam. Az IOV egyszerre sokkal inkábbhatott élménytábornak, mint kemény iskolai versenynek - és úgy tűnt, a többiek is így látják.

A legtöbben - főleg a lányok - már csapatokba verődve járták a faházak között vezető keskeny ösvényeket. Úgy tűnt, mindenki talált magának társaságot - még a mobilos banda is egy helyen nyomkodta a Facebookot. A hirtelen jött varázsba egyszerre félelem is vegyült - Esztiéken kívül senkit sem ismerek itt. Pár másodpercig csak álltam a lépcső tetején elveszetten, és riadt őz módjára kapkodtam a fejem. Aztán lehunytam a szemem, és sóhajtottam egy nagyot, ahogy azt a főszereplő lány szokta a romantikus filmekben. Nem lettem tőle sokkal jobban, de a szorítás kicsit engedett a gyomrom mélyén - így már készen álltam arra, hogy büszke lila melegítősként vethessem bele magam az önfeledt zsibongásba.

A tábor még annál is nagyobb volt, mint amilyennek első látásra tűnt. Kissé labirintusosnak hatott az egész, de igyekeztem minél magabiztosabbnak tűnni. Felszegett fejjel, félénk mosollyal sétálgattam a csoportok között, bár a zsebem mélyén a kelleténél jobban szorongattam a telefonomat.

Nem ártott volna egy térkép, ugyanis ahogy bekerültem a tömegbe, nagyjából három másodperc alatt elvesztem. A nekem ütköző emberek és az ösztöneim irányítottak a legkülönbözőbb irányokba. Utálom a céltalanul hánykolódást, úgyhogy amint lehetett, gyorsan kiváltam az emberek közül, és letelepedtem egy üres padra. Jobb elfoglaltság híján elhúztam a mobilomat, ám bosszúsan felszisszenve döbbentem rá, hogy ugyan térerő van - már ez is csoda egy ilyen isten háta mögötti helyen... - de Wi-Fit még csak lehetőségként sem dobott fel. Biztos voltam benne, hogy Hunor írt, és szerettem volna tájékoztatni őt a történtekről, valamint az sem lett volna hátrány, ha megkérdezhetném Lettitől, merre jár. Akkor legalább nem lennék teljesen egyedül.

Tanácstalanul körbenéztem, és megakadt a szemem a mobil-bandán. A legkülönbözőbb színű melegítősökből összeverődött csapat két padot és egy asztalt foglalt be, és érdekes pózokba csavarodva nyomkodták a képernyőt. Nyilván teljesen megfeledkeztek a külvilágról, de tudtam: ha valakinek lehet bármi fogalma arról, honnan lehet Wi-Fit szerezni ebben a táborban, azok csak is ők lehetnek.

Tétován feltápászkodva indultam meg feléjük. Az ismerkedés sosem esett igazán nehezemre, habár az utóbbi hónapokban kissé zárkózott lettem, de ha akartam, mindig is nagyon könnyen nyitottam mások felé. Habár sejtettem, hogy a mobilosokkal nem lesz könnyű dolgom...

- Sziasztok! - köszöntem vidáman, nagy mosollyal az arcomon, mikor megálltam előttük.

Fel sem néztek, egyáltalán semmi jelét nem adták annak, hogy észrevettek. Ez egy kicsit kényelmetlenül érintett, mert az a Tori, akit elnyomtam magamban, nem tűrte el, ha nem ő volt a figyelem középpontjában, de az új énem igyekezett lazán kezelni ezt az apró bökkenőt.

- Bocsi, tudnátok segíteni egy kicsit? - kérdeztem kicsit hangosabban. Erre már azért felfigyeltek - hála istennek, kezdett ez az egész kicsit olyanná válni, mint egy vígjáték-jelenet.

- Szia! - köszönt rám egy lány a hátrébb ülők közül, miközben kihúzta a füléből a fülhallgatóját. A padon ült, és lazán az asztalra dobta lábát. Fekete melegítőt viselt, és ahogy integetésre emelte a kezért, a sok egymásra aggatott karkötőjétől úgy csilingelt, mint a templomi harangjáték. - Bocsi, zenét hallgattam, azért nem vettelek észre. Mit is mondtál?