Hívj fel - IOV ff.

1. Fejezet

Tétován lépkedtem a tisztára súrolt, még kissé vizes folyosókon, és közben a kezemben gyűrögettem a bizonyítványomat. Már háromszor átnéztem - semmiféle apróbetűs rész, hogy "neveletlen", "pimasz", vagy éppen "pletykás". Nem, semmi ilyesmit nem tartalmazott. Mégis, ahogy egyre közeledtem az iroda felé, a gyomrom egészen a torkomig ugrott, és éreztem, hogy izzadságcseppek csorognak le az arcomon.

Mit tettem? Mit tettem, hogy behívatott?

A nevem Karcsai Viktória, és bizonyára mindannyiótokat érdekel, miért sétálok itt a folyosón a diri irodája felé, miközben tiszta idegként egész testemben remegek. Tudomásom szerint ebben a félévben nem tettem semmi rosszat. Hangsúlyozom: ebben a félévben. Az a tél... valami iszonyatos volt. De erről majd később.

Rögtön a bizonyítványosztás után odajött hozzám az osztályfőnököm, Geller Izabella tanárnő - huh, azoktól a mélyszürke szemektől kiver a víz - és közölte, hogy mielőtt hazamennék, feltétlenül menjek be Kató irodájába. Jó, igazából nem ezt mondta, hanem szépen, kifinomultan "- Karcsai Viktória, haladéktalanul menj Kállai Kata igazgatónő irodájába!" Értitek, ahogy azt egy nyelvtantanártól elvárja az ember.

De a tényeken nem változtat semmi - nagyon féltem, miért hívatott be Kató az irodájába, noha volt sejtésem. Annyiban biztos voltam, hogy bármi is következik, az nem lesz kellemes.

Mehettem volna akárhány kerülőúton, de az egy nem túl kedves dologra emlékeztetett volna, úgyhogy a lehető legrövidebb úton mentem. Többé már nem voltam az a megúszós típus, inkább minél hamarabb túl akartam lenni a dolgon. Így hát amint odaértem a nagy ajtó elé, a lehető legkevesebb gondolkodással, határozottan léptem be.

Az iskolatitkár látszólag nem lepődött meg, hogy lát. Már ha látott egyáltalán. Köztudott, hogy Éva néninek már rég nyugdíjba kellett volna vonulnia, na meg egy jó szemüvegre is szüksége lett volna. Hunyorogva nézett rám, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.

- Karcsai Viktória, ugyebár - mért végig, mint egy egzotikus állatot a ketrecben. - Ülj le oda, az egyik székre, a többiek minden bizonnyal nemsokára csatlakoznak hozzád.

- A többiek? - kérdeztem zavartan. - Miféle többiek?

- Ó, majd meglátod - mosolygott rám azzal a rejtélyes mosollyal, hogy nem akarja lelőni a poént. Mi a poén abban, hogy Kató behívatott? Nagyot sóhajtva telepedtem le az egyik székre, és előhúztam a mobilomat.

A Facebook és az Instagram tele volt a szokásos nyári "tanárok-diákok" mémekkel, na meg persze a nyári visszaszámlálások befejeződésével. Mindenki izgatottan osztotta meg a legújabb álláspontját az örök "tengerpart-medence" kérdésben, és csacsogott a barátaival a nyári programokról. Mindenkit, kivéve engem.

Egyetlen valaki írt rám - anya.

KARCSAI EMESE: Minden rendben, kicsim? Nem kéne már itthon lenned? Ugye nem kötött beléd az a fiú?

Felsóhajtottam. A téli eset - azóta már csak így emlegetjük - óta Roli csak "az a fiú" anyának, máshogy nem hajlandó nevezni. Apu soha nem beszél róla.

KARCSAI VIKTÓRIA: Nyugi, anya, semmi gáz, csak behívatott a diri.

KARCSAI EMESE: A diri? Mármint Kállai Kata igazgatónő? Ugye nem csináltál semmi rosszat, Tori?

KARCSAI VIKTÓRIA: Nem, semmi gond. Talán a fejlődésemről akar velünk diskurálni...

KARCSAI EMESE: Velünk?

KARCSAI VIKTÓRIA: Otthon mindent elmagyarázok, anya. Szia!

KARCSAI EMESE: Tori?

KARCSAI EMESE: Tori?!