Hívj fel - IOV ff.

10. Fejezet

Sosincs túl jó éjszakám, ha idegen helyen kell aludnom. A fél éjszakát forgolódással töltöttem, pedig az ágyam kifejezetten kényelmes volt. Valamikor hajnali három körül végre sikerült mély álomba merülnöm... ezért kifejezetten bosszús lettem, amikor éktelen ricsajra ébredtem. Felültem az ágyban, és keresni kezdtem a hang forrását. Eleinte az egyik lány ébresztőjére gyanakodtam, de amikor megláttam a szintén nyúzott és kissé felháborodott arcukat, tudtam, hogy valami más áll a háttérben.

— Ez meg mi volt? — kérdeztem morgolódva, amikor két perc múlva abbamaradt a lárma.

— Az ébresztőzene — válaszolta fitymáló hangnemben Gina, miközben kikászálódott az ágyból, és ruhák után kezdett kotorászni a bőröndjében. Arckifejezése egyértelműen azt az üzenetet tükrözte, hogy ezt igazán tudnom kéne. Ennek ellenére fogalmam sem volt, miről beszél.

Kockáztatva, hogy a többiek is hülyének néznek, másik két szobatársamhoz fordultam, akik azonban készek voltak a válasszal.

— Az ébresztőzene. Róbert beszélt róla tegnap délután — kezdte fátyolos hangon Éva-Júlia. Tudtam, hogy nem hibáztat, de azért mégis elpirultam a szégyentől. — A zene a kelést hivatott elősegíteni. Emellett a feladatokat is jelzi. Ha ez felhangzik, mindenkinek az ebédlőbe kell mennie, ahol megkapjuk a feladatot.

— Köszi — mosolyogtam a lányra, majd gyorsan előhúztam a bőröndömből a lila melegítőmet, és egy fehér pólót a felső rész alá. Felváltva mentünk be a mellékhelységbe letusolni és átöltözni, és ahhoz képest, hogy mennyire kényelmetlen volt az ébredésünk, egész gyorsan elkészültünk.

Kilépve az ajtón szembesültünk vele, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket felkészületlenül ért a "zene". Mindenki csipás szemmel, álmosan pislogva lépett ki a faháza ajtaján, és úgy tűnt, a legtöbben arról is elfeledkeztek hol vannak. Gondolom, csak azért találták meg az ebédlőt, mert az ösztöneik vitték őket a kajaszag irányába.

A fent említett hely már félig megtelt kávét és kakaót kortyolgató diákokkal. A lila csapat asztalánál én voltam az első (ma a nyolcas asztalhoz helyezték ki a táblácskánkat), így, beszélgetőpartner híján, előhúztam a telefonomat. Istennek hála még mindig rá volt csatlakozva a Wi-Fire, így rá tudtam írni Hunorra, aki tegnap óta egymillió üzenetet hagyott, én viszont a fáradságtól nem tudtam megválaszolni őket.

KARCSAI VIKTÓRIA: Szia, bátyus! Bocsi, tegnap elég fárasztó napunk volt, de most van egy kis időm. Történt valami otthon, amíg nem voltam ott?

KARCSAI HUNOR: Á, csak a szokásos. Megint elhatároztam, hogy elárulom nekik az összeköltözést, de persze nem jött össze.

KARCSAI VIKTÓRIA: Béna :-) Na jó, viccet félretéve, ha komolyan gondoljátok ezt a dolgot Annával, előbb utóbb így is tudni fognak róla.

KARCSAI HUNOR: Tudom, tudom, de ismersz... Viszont most rólad beszéljünk! Milyen az IOV?

KARCSAI VIKTÓRIA: Nem is tudom... eddig csak a bevezető feladaton estünk túl, viszont, ha mindenki megérkezik, elvileg megkapjuk a következőt.

KARCSAI HUNOR: Király! Tudtok már valamit?

KARCSAI VIKTÓRIA: Á, nem... Róbert elég keménynek látszik, sosem tálalna ki senkinek.

KARCSAI HUNOR: Szívás :-(

Valaki kihúzott mellettem egy széket, mire felkaptam a fejem. Letti ült le mellém, olyan izgatottan, hogy egy heves mozdulattal feldöntötte az asztalszámot jelző kis táblát.

— Mondtak már valamit? — kérdezte lelkesen.

Csak a fejemet ráztam.

— Biztos megvárják, amíg mindenki itt lesz — próbált beszélgetést kezdeményezni.