Hívj fel - IOV ff.

7. Fejezet

Mind meglepetten meredtünk Valterre, aki egyre növekvő izgatottsággal a hangjában mutogatott a táblára.

- Nem látjátok? - körbenézett, és sajnos azt kellett tapasztalnia, hogy kivételesen igaza volt. Üres tekintettel meredtünk rá, mire a felspannolt hangvétel kezdett átcsapni idegeskedésbe. - Nézzétek már meg, ti szerencsétlenek! - azzal dühösen leguggolt a tábla szélére, és három egymás melletti betűre helyezte egymás után a mutatóujját. I-O-V.

Erre mindannyian mintha egyszerre mozdultunk volna meg. Egyikünk sem volt teljesen biztos abban, hogy az IOV létező mozaikszó, de mindenesetre reményt jelentett nekünk, akkor, a kiesés kapujában. Letti, Will és én egyszerre futottunk a karikákért. Úgy kapkodtuk a levegőt, hogy mire sikerült elhelyeznünk őket a betűkön, szúró oldallal rogytam le a földre.

Abban a pillanatban, hogy a tábla utolsó sorában helyet foglaló O betű is jelölést kapott, a kapu elkezdett feltárulni. Szépen lassan, de biztosan.

Olyan megkönnyebbülés árasztott el, hogy legszívesebben sírva feküdtem volna a fűbe. Will hitetlenkedve mondogatta, hogy "Megcsináltuk, tényleg megcsináltuk!", Valter megállás nálkül éltette magát, Lovasdi és Letti pedig elvarázsolva bámultak a fák közötti táborra. Igaz, volt mit nézni rajta.

Az első, amire az ember pillantása esett, a középen helyet foglaló kis tűzrakó hely volt, amelyet néhány szervező állt körbe, akik szigorú pillantással mustráltak bennünket. Ezt a "páholyt" egy kis árok vette körbe, amely mögül pár színes melegítőbe öltözött versenyző kukucskált ki, hogy megszemléljen magának bennünket. Nem voltak olyan sokan - látszott, hogy az elsők között érkeztünk. Körülbellül öt-at csapat lehetett ott.

Mögöttük egy nagyobb sátorféleség kapott helyet, amelynek átlátszó, ablakszerű résein bepillantva az ember gondosan elrendezett asztalokat és székeket látott. Minden bizonnyal ez lehetett az ebédlő. Fák vették körül, így hát sajnos nem láttam mögé, viszont az ágak mögül itt-ott kikandikált néhány házikószerűség. Valószínűleg ezek lehettek a versenyzők lakóhelyei.

Tétován indultunk meg a kapu felé, amelyen átlépve hirtelen úgy éreztem, mintha egy másik világba kerültem volna. Két hétre elszakadunk az általunk ismert világtól - hogy részt vegyünk ezen a versenyen. Ez egyszerre volt csodálatos és torokszorító érzés. Ha az ember belegondol, az IOV-ot egyszerűen nem lehet félvállról venni. Azoknak könnyű becsmérelni a versenyt, akik otthonról figyelik az igazgatónő posztjait, amelyek csak egyek számukra a sok közül. De innen, hogy te is a része lettél - legalábbis amíg itt vagy -  valahogy mégis más...

- Lila csapat, üdvözöllek titeket az idei Iskolák Országos Versenyén! - szólalt meg a középen álló férfi. - Bár az IOV betűk összetétele igencsak kreatív megoldás... nem tekinthető hibának. Horváth Róbert főszervező vagyok. Önt is üdvözlöm, asszonyom - biccentett Lovasdi tanárnő felé, aki tétován viszonozta a köszönést. - A csomagjaitokat az ebédlőbe fogják szállítani, a számotokra kijelölt asztalhoz, hogy amikor már minden csapat megérkezett, el tudjuk dönteni a faházak felosztását. Addig kérlek, csatlakozzatok a társaitokhoz - biccentett a többiek felé, majd elfordult, és egy másik szervezővel kezdett beszélni. Valter egy cseppet sem tétovázott, azonnal elindult a többi résztvevő felé, míg Willen látszott, hogy roppant udvariatlannak tartja ezt a hirtelen, meglehetősen udvariatlan viselkedést.

- Gyere - érintettem meg a karját, mire összerázkódott, és, mint az alsósok, letörölte a melegítőjén azt a helyet, ahol hozzáértem, majd egy fintorral a legközelebbi fába "kente". Sóhajtva, anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá, inkább Valter után siettem, aki szemmel láthatóan kezdett beilleszkedni.