Mindenféle oneshot-ok könyve (Kérések Nyitva)

Ticci Toby x Reader

vicdeva kérte tőlem ezt a 'kis' történetet. Tudom, hogy ez a karakter már nem canon, de azért remélem, hogy ettől függetlenül is elolvassátok ezt a 'kis szösszentet'.

(｡•́︿•̀｡)

Egy sötét ködös kisváros sosem a legkedvesebb hely. Főleg nem akkor, mikor az üldözőid szinte a nyakadban lihegnek.
Már fiatalon megtanultam hogyan éljek...
...túl. Már vagy 2 éve hogy az utcára kerültem. Ehhez képest egész gyorsan alkalmazkodtam a napról-napra való rablásokhoz, amelyek elkerülhetetlenek voltak ha az életösztönöm erősebb, mint az erkölcsöm.

Ezúttal viszont nem pont a legvédtelenebb alanyt sikerült kifognom. A férfi lehetett vagy 180 centi ahogy először felém magasodott. Az inkább nem becsülném meg hány kiló, még csak arra sem akarok gondolni, hogy ez most miért lenne fontos nekem.

-Kapd el a kis kurvát!-hallottam ahogy utánam küld valakit. De ő sem állt meg ettől. A trappoló léptei olyan nehézséggel közeledtek mint amilyen nehézség szorította a tüdőmet a hosszú percek óta tartó üldözés ezen szakaszán.

Megpillantottam egy jónak tűnő kerülőutat az erdő felé. Hogy miért is oda? Már egy jó ideje búvóhelyemül szolgált, köszönhetően annak, hogy jól kiismertem minden zegzugát. A rövidítés felé véve irányomat iramodtam meg az alacsony kőkerítésszerűségen amit átugorva a templomudvaron találtam magam. Átrohanva rajta még megugatott pár kutya. Néha tényleg azon gondolkozok, hogy megfolytok egyet.

A célom előtt elterülő első egy-pár fát látva gyorsítok lábaim ritmusán. De úgy hallom üldözőim sem különben akarnak hagyni engem de ez akár előnyömre is szolgálhat. Az erdő sűrűjébe temetkezve megragadtam egy vaskosabb darabot, amit azonnal hátrafordulva kettétörtem egyik üldözőm koponyáján ezzel ájulását elérve. A többi is kezdett beérni így tovább futottam.

-Húú most biztosan meghalsz!-hallottam hangjukat ahogy felfedezték ájult társuk. Annál nagyobb vehemenciával vadásztak tovább engem. Viszont én hátra se pillantottam. Sőt, inkább be is hunytam a szemeim. Úgyis ismerem ennek a helynek minden zegét-zugát. A látványuk nem nyújtott volna amúgy sem semmit. Viszont ahogy haladtam egy ponton mintha hidegebb lett volna a levegő és mintha-

Még a gondolatomat sem tudtam befejezni. Határozottan leestem egy szirtről. Úgy kb. 2 méteres lehetett. Nem rémlik hogy egyáltalán a közelben lett volna ilyen. Vérző fejemet fogva próbáltam volna lábra állni újra, de megtántorodtam tőle és visszaestem amikor rájöttem, hogy képtelen vagyok megállni a lábaimon. ,,Csak meg ne találjanak"-járt folyamatosan a fejemben ez a gondolat. A folyamatosan elhaló hangjukat egy ponton túl egyáltalán nem hallottam már. Azt gondoltam elájulhattam abban a pillanatban. Úgyis csak sötétet láttam mindenhol.

De rá kellett eszmélnem, hogy az előbbi kis malőröm nem volt olyan durva, hogy ájuláshoz elegendő vért veszítsek. Úgyhogy, mivel már nem éreztem magam fenyegetve lassan felálltam és a kusza mohával benőtt ezelőtt még általam nem látott fák között kerestem volna visszautat. Csakhogy nem találtam igazán semmit ami visszavezethetett volna engem. Úgy tűnik eltévedtem és már hajnalodik is... de legalább ennivalót szereztem. Néztem az általam megtöltött táskára az oldalamon.

A legjobb mód, hogy el is jussak valahova az, hogy bolyongok, amíg ki nem lyukadok valahol. A hajnalodó köd borította erdő gyönyörű látvány volt, még akkor is, hogyha azt sem tudtam hol vagyok. Körbetekintettem magam körül hova is indulhatnék, majd utamat egy szimpatikus irány felé vettem.

Olyan fél óra séta elteltével egy kifejezetten nagy fát pillantottam meg. Ott állt önmagában én pedig késztetést éreztem arra, hogy közelebb merészkedjek hozzá. Lépteim halk hangjára megrezzent valami az egyik ágon. Én kémlelően figyeltem mi lehetett az. Egy élőlény efelől biztos vagyok, de a sötétség és a távolság túl nagy, hogy meg mondjam mit is láttam. A lény lassan az én irányomba fordulhatott, vagy csak fészkelődött, de a mozdulatai kimértek voltam mégis mintha akadtak volna itt-ott.