I still... /Fred Weasley ff.

Tizennegyedik

Az előttem álló fiú arcán látszott, hogy kattog az agya. Mintha végig játszaná a fejében az összes közös programunkat, beszélgetésünket, csak, hogy találjon valami jelet, ami az állításomat igazolja. Kétségbeesetten vártam valami válaszra, még a visszautasítás is jobb lett volna a hallgatásánál. Végül megelégeltem a közénk férkőző némaságot.

- Nem kell választ adnod! – léptem egyet hátrébb – Csak szerettem volna tisztázni a dolgokat, mielőtt még jobban bele bonyolódnánk.

Fred ekkor megköszörülte a torkát és épp szólásra nyitotta volna száját, amikor kintről sikoltozásokat hallottunk.

- Bele jöttek a bulizásba az írek! – vigyorgott George.

- Ezek nem az írek! – jelentette ki Mr. Weasley. – Elmegyünk innen! – lépett Ginny-hez, majd rám és az előttem álló fiára nézett – Indulás!

A Weasley apának igaza volt. Tényleg nem az írek voltak a sikolyok forrásai. Sokkal inkább az egész kemping. Amikor kiléptünk a sátorból az összes vér kifutott az arcomból, a füleim pedig elkezdtek sípolni. Az egész hely úgy nézett ki, mint az álmomban. A sátrak lángoltak, míg varázslók szinte egymást taposva menekültek, mindegyik arcáról leolvasható volt a félelem. Rettegtek.

- Menjetek a be az erőbe, és maradjatok együtt! Ha rend lesz, értetek megyünk! – adta ki parancsba Mr. Weasley – És maradjatok együtt! Fred, George! Ti feletek Ginny-ért!

Az ikrek most kivételesen nem tettek semmilyen megjegyzést, hanem szót fogadtak apjuknak, míg az és a három idősebbik Weasley testvér szembe rohantak a menekülő varázslóáradattal. Megindultunk a zsubszkulcs irányába, és próbáltunk a lehető legközelebb maradni egymáshoz, ám ez a tervünk csődbe ment, mikor Harry-t elsodorta tőlünk a tömeg. Hermione hangosan kiabált neki, ám a fiút nem hallottuk. A pánik egyre jobban elöntötte az agyamat, és egyszerűen képtelen voltam ésszerűen gondolkodni. Idegesen a hajamba túrtam, majd miután küldtem egy minden-rendben-lesz pillantást Mel-nek és Julie-nak bevetettem magam a tömegbe, azzal a céllal, hogy megkeressem elveszett barátunkat. Ekkor láttam meg azokat a süveges menetelő alakokat, ami csak megerősítette bennem a tényt, miszerint épp az egyik rémálmom valósul meg. A szám kiszáradt, és egyre jobban zúgott a fejem. Minél hamarabb meg kellett találnom Harry-t, ám ez lehetetlennek tűnt egy ilyen helyzetben. Ahogy fogytak a varázslók kezdtem feladni a keresést, és elindultam az erdő felé abban reménykedve, hogy a szemüveges ki kecmergett ebből a fejetlenségből.

- MORSMORDRE! – kiáltotta valaki, s egy zöld, fénylő akármi kúszott fel az égre, majd ott egy különös alakzat bontakozott ki belőle. Egy koponya, aminek a szájából egy kígyó kúszott ki.

Ijedtemben még levegőt is elfelejtettem venni, így nem lepődtem, meg amikor sikeresen orra buktam egy földből kiálló gyökérben, aminek következtében sikeresen lehorzsoltam a tenyereimet, ráadásul a Fred-től kapott pulóver is elszakadt. Szitkozódva álltam fel, és miután leporoltam magam elindultam beljebb az erdőbe. Minél messzebb az égen fodrozódó sötét jegytől. Percekig kullogtam előre, amikor meghallottam valami zörgést a bal oldalam felől. Összeszorítottam a számat és már előre elképzeltem a lehető legrosszabb dolgokat, amik történhettek volna velem amikor:

- Freya! – vettette magát a nyakamba Mel, majd őt követte Julie is. Kieresztettem egy reszketeg sóhajt és viszonoztam az ölelésüket.

- Hogy mertél ilyet tenni? – csapott vállba Julie miután mindketten elengedtek – Tudod te mennyire aggódtunk érted?

- Sajnálom. – hajtottam le a fejemet.

- Mond, hogy legalább megtaláltad Harry-t. – nézett rám könyörgő szemekkel a fekete hajú, mire én csak nemlegesen megráztam a fejemet – A francba. Remélem nem történt vele semmi.

- Frey! – érkeztek meg az ikrek is. – Neked teljesen elment az eszed? – támadt nekem Fred – Még is, hogy juthatott ilyen az eszedbe?

- Köszönöm Fred, jól vagyok! – válaszoltam fintorogva.

- Nem sérültél meg, ugye? – kérdezte nyugtalanul Ginny.

- Nem! – vágtam rá rögtön, ám eszembe jutott a kis mutatványom – Vagyis de, viszont nem vészes, csak ügyetlen voltam és orra estem. Jövök neked egy pulcsival Fred. – néztem sajnálkozva az illetőre.

Mire visszaértünk a táborba, már helyre állt a nyugalom. Sehol egy süveges varázsló, csak néhány sátor füstölgött. Utánunk nem sokkal Mr. Weasley is megérkezett az trióval, Harry láttán pedig egy hatalmas kő gördült le a szívemről. Szerettem volna oda menni hozzá, de ólomsúlyúnak éreztem minden porcikámat, így inkább elvonultam a lányok számára fen tartott sátorrészbe. Ott eldőltem az ágyon és próbáltam kizárni a fejemből a nem rég történt eseményeket. Két barátnőm nem sokkal utánam érkezett be, és közölték velem, hogy Mr. Weasley szeretne elkapni egy korai zsupszkulcsot, így nincs sok időnk az alvásra. Én meg sem próbáltam elaludni arra a pár órára, Mel pedig együtt érző barát módjára úgy döntött, hogy velem együtt virraszt. Szerintem mondanom sem kell, hogy milyen ramatyul néztünk ki, mikor elindultunk a zsupszkulcsállomásra, ahol ráadásul hatalmas varázslóáradat fogadott bennünket. A nap már felkelőben volt, amikor megpillantottuk az Odút, ahonnan Mrs. Weasley csörtetett ki és vetette magát a férje nyakába, majd egyeként felmérte az előtte állókat sérülések után kutatva.

- Jaj, fiúk! – ölelte át mindenki legnagyobb ámulatára az ikreket. – Kiabáltam veletek mielőtt elmentetek! – zokogott – Csak erre tudtam gondolni! Édes istenem!

- Jól van Molly, nyugodj le! – csitította feleségét Mr. Weasley – Amint látod, mind épségben vagyunk!

A szünet végéig én és Mel a Weasley családnál maradtunk, egyedül Julie ment haza, mivel az anyja majdnem szívinfarktust kapott, amikor elolvasta, hogy mi történt. Előre láttam, hogy ezek után még ennyire sem fogja elengedni sehova. Mr. Weasley és a fia Percy meg a visszatérésünk napján be mentek a misztériumba, és onnantól fogva jóformán csak aludni jártak haza.