I still... /Fred Weasley ff.

Negyedik

Reggel a Roxfort előtt sorakozva vártuk, hogy McGalagony befejezze a szokásos mondókáját és végre szabadok lehessünk a Roxmorts-ban, ám a nő, mint mindig, most is csak úgy darálta, hogy mit tehetünk meg és mit nem. Én csendben álldogáltam az ikrek és a barátnőim társaságában, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Kissé megugrottam ijedtemben, majd hátra fordultam, hogy megnézzem a támadóm arcát.

- Szia Freya! – intett nekem Oliver Woods, a griffendél quiddics csapatának kapitánya.

- Oliver, szia! – mosolyogtam rá – Szeretnél valamit?

- Áh, igen. – vakarta meg a tarkóját zavartan – Gondoltam megkérdezem, van-e kedved velem jönni a Roxmorts-ba.

- Ha nem látnád Woods, már van társasága! – állt mellém George.

- Erről lemaradtál haver! – karolt át Fred, mire nekem a pulzusom ismét az egekig ugrott.

- Szívesen megyek veled Oliver! – löktem le magamról a fiú kezét, akinek a tekintetéből ki olvasható volt az értetlenség. – Ők úgy is elvannak nélkülem! – köptem a szavakat a barátaim felé.

- Remek. – csapta össze két tenyerét a kapitány, majd a fejével intett egyet és elindult.

- Majd találkozunk! – szúrtam oda köszönésképp, és elindultam újdonsült kísérőm után.

A nap nagyon gyorsan eltelt. Oliver igazán rendes volt, és mindenhova eljött velem, ahova megkértem. Mellette teljesen felszabadult voltam, nem habogtam, és rengeteget nevettem, ráadásul megígértette velem, hogy ott leszek a legközelebbi meccsükön, ami nálam már haladás. Tudni kell rólam, hogy rettenetesen veszélyes sportnak tartom a quiddics-t, és gyakran még nézni sem bírom. A nap végére már kezdtem elálmosodni, amit nem igazán értettem, hisz az este korán elaludtam.

- Hát itt meg mi történik? – ráncoltam a szemöldököm, amikor megpillantottam, hogy a Kövér Dáma portréja előtt mekkora tömeg áll.

- Eltűnt a Kövér Dáma. – súgta oda nekem egy srác a tömegből.

Kétségbe esetten néztem a mellettem álló Oliverre, majd gyorsan körbe pásztáztam a tömeget a barátaim után kutatva. Sejtettem mi lehet az oka, hogy az a fahangú nő eltűnt, és őszintén aggódtam a többiekért, főleg Mel miatt.

- Oliver, ha látod őket... - kezdtem, ám ő közbe szólt.

- Jelzek! Mindenképp! – mosolygott rám, majd bevette magát az emberek közé.

Egyedül ácsorogtam, várva, hogy valaki megjelenjen, vagy valami történjen, amikor a lépcső tetején, a portré közelében megpillantottam egy nagyon ismerős alakot. A lábaim automatikusan indultak meg felé, majd, amikor oda értem, rögtön a nyakába is vetettem magam.

- Hé, hercegnő! – simított a derekamra – Minden oké? – kérdezte, én pedig nemlegesen megráztam a fejemet. – Semmi baj, itt vagyok. – simogatta meg a másik kezével a hajamat.

- Aggódtam! Féltem, hogy bajotok esett! – húzódtam el tőle.

- Amint látod, kutya bajom, ahogyan a többiek is épségben vannak. – mosolygott rám.

Fred még akkor is a karjaiban tartott, amikor maga az igazgató, Dumbledore viharzott fel a portréhoz. Mindannyian kétségbe esve néztük, ahogy tekintetét végig vezeti a szét karmolt festményen, én pedig, ha lehetséges meg közelebb préseltem magam az engem tartó fiúhoz.

- Friccs úr! Szóljon a kísérteteknek! – szólt az igazgató miközben végig simított a karmolás nyomokon. – Keressék meg a Kövér Dámát!