I still... /Fred Weasley ff.

Tizenkettedik

- Pszt, Frey, Mel! – szólongatott valaki engem és a mellettem fekvő barátnőmet, mire álmosan nyöszörögtünk egyet. – Ideje lenne felkelni!

- Nem akarok! – fordítottam hátat a hang tulajdonosának, ám ekkor valaki benyúlt a térdem, és a hátam alá, majd kiemelt az ágyból. Ijedtemben felsikkantottam és minden erőmmel a támadóm nyakába kapaszkodtam.

- Sajnálom, de muszáj! – mondta George. – Mi mondtuk... - kezdte.

- Hogy aludjatok ruhában! – halottam meg a fülem mellett Fred hangját, mire megajándékoztam egy gyilkos pillantással.

- Néha megfogadhatnátok a tanácsainkat. – húzta ki az ágyból a félig alvó Melissa-t George.

- Igazán hasznosak tudnak lenni. – kacsintott rám Fred miközben letett a földre. – Öltözzetek fel...

- Mi lent megvárunk. – fejezte be a testvére, majd elhagyták a szobát.

Mivel azt sem tudtam, hogy éjjel van, vagy reggel, így felvettem egy magas derekú farmer nadrágot, amibe beletűrtem a fekete pólóm alját. Kissé idegesen vettem tudomásul, hogy az egyetlen hosszú ujjú pulóver, amit magammal hoztam fűfoltos lett. Keresztbe font karokkal loholtam le a lépcsőn, nyomomban, a hozzám képest melegebb ruhába öltözött barátnőmmel. Julie már vidáman reggelizett, mire mi odaértünk. Mrs. Weasley kezéből kiesett a szedőkanál amikor megpillantott, amitől az addig beszélgetésektől hangos asztal elcsendesült, és mindenki figyelme rám irányult.

- Merlinre! – csattant fel – Értem én, hogy a divat meg szépség, de így megfogsz fázni kedveském!

- Semmi ilyenről szó sincs! – nevettem fel kínosan – Csak valaki miatt – néztem szúrós szemekkel Fred-re – fű foltos lett a pulcsim.

- Fred! – nézett ő is az említettre – Adj neki egy pulóvert!

A fiú rögvest felpattant a helyéről, és miután rám kacsintott felrohant az emeletre. Szemforgatva vetettem le magama Julie mellé, aki csak vigyorogva, és a szemöldökét vonogatva nézett rám, mire oldalba könyököltem. Mrs. Weasley csak mosolyogva rakott le elém egy tál zabkását, aminek már épp neki akartam látni, amikor Fred visszatért, és a hátamra terítette az egyik cipzáras pulóverét. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy megéreztem az illatát, és hirtelen úgy éreztem egy falat sem fog leférni a torkomon.

Miután mindenki sikeresen megreggelizett, és persze Mrs. Weasley elkobozta az ikrektől az összes „találmányukat", útnak indultunk. Csodálkoztam, hogy a három idősebb Weasley nincs velünk, de úgy döntöttem nem firtatom. Charlie-val hamar megértettük egymást, hiszen tudni illik rólam, hogy élek-halok a sárkányokért. A nagyszüleimnél, még egy hatalmas plüssöm is van, ami ezt a gyönyörű lényt ábrázolja. Charlie még azt is megígérte, hogy megmutatja majd egyszer a sárkányokat. Amondó vagyok, hogy ő a legjobbfej Weasley. Persze csak Mrs. Weasley után.

Séta közben nem tulajdonítottam nagy figyelmet a társalgásra, inkább próbáltam nem állva elaludni. Végig az ikrek, és két barátnőm mögött battyogtam, mögöttem pedig az aranytrió és Ginny loholtak. Már nem sokon múlott, hogy lecsukódjanak a szemeim, amikor egy kiáltás hangzott fel.

- Arthur!

Ijedtemben úgy megugrottam, hogy megbotlottam a lábamban, és neki estem az előttem álló George-nak. A fiú meglepetten nézett rám, én viszont azt sem tudtam hirtelen melyik bolygón vagyok. Elmotyogtam egy bocsánatot, majd nagyokat pislogva próbáltam feldolgozni a történteket.

- Jó sokáig tartott, öregem! – szólalt meg ugyan az a hang.

- Sajnálom! – intett egyet Mr. Weasley. – Néhányan közölünk elég nehezen ébrednek. – ajándékozott meg Mel-t, Harry-t, Ron-t és engem egy tudjátok-ti-hogy-kikre-gondolok féle pillantással, ám én még mindig képtelen voltam felfogni a történteket. – Az úr Amos Diggory. A varázslény-felügyeleti főosztályon dolgozik.