I still... /Fred Weasley ff.

Tizenegyedik

Sziasztok! Nagyon sajnálom, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem. Elég bonyolult volt a helyzet itthon, ráadásul munka mellett nem is nagyon volt időm írni, de most már itt vagyok, és megpróbálok gyakrabban feltölteni új részeket. Még egyszer, nagyon sajnálom! :(

Ahogy azt megbeszéltük, a szünet nagyrészét Mel-nél töltöttem, így szerencsére nem kellett egy percig sem unatkoznom. Július végére a triónk harmadik tagja is csatlakozott hozzánk, majd érkezése után pár nappal rávettük magunkat, hogy beteljesítsük a Weasley ikreknek tett ígéretünket.

- Sziasztok kedveskéim! – köszöntött minket mosolyogva Mrs. Weasley – Már vártunk titeket.

- Üdv Mrs. Weasley! – köszöntünk mindhárman.

- Máris szólok a fiúknak, addig helyezzétek kényelembe magatokat! – terelt minket befelé az asszony, majd egy pillanat múlva el is tűnt.

Nagyokat pislogva meredtem magam elé, majd a mellettem álló Julie-ra vezettem a tekintetem, aki csak mosolyogva meredt a lépcső irányába.

- Aranyos asszony, nem igaz? – kérdezte.

- De, az. – motyogtam halkan.

Pár perccel később ismét megpillanthattuk a mosolygós arcot, s mögötte az ikrek fáradt tekintetét. Fred szemei körbe járták a nappalit, majd megállapodtak rajtam. Ajkai mosolyra húzódtak, s megindult hármasunk felé oldalán az ikrével.

- Nahát-nahát! – vigyorgott George – Csak nem Miss Collins tisztelt meg minket jelenlétével?

- Csak hallucinálsz, le kellene állnod az anyagról! – paskoltam meg a vállát.

- Freya? – hallottam meg Ron hangját a lépcső felől.

- Szia Ron! – intettem neki.

- Hogy kerülsz te ide? – lépett közelebb hozzánk – Mármint, nem baj, hogy itt vagy, engem egyáltalán nem zavar, örülök, hogy nálam vagy. Vagyis nálunk. Nálunk vagy.

Mellettem a Fred-George páros feje már vöröslött a vissza fojtott nevetéstől, mire megajándékoztam őket egy tipikus Collins féle gyilkos pillantással.

- A tesóid meghívtak. – mosolyogtam kedvesen a fiatalabb Weasley-re.

- Minden rendben öcskös? – kérdezte nevetve Fred – Úgy nézel ki, mint aki menten öngyulladást kap.

- Hagyjátok már békén! – csaptam karon a fiút.

- Most miért? – nevetett tovább az ütés helyét dörzsölve – Csak nézz rá! Olyan vörös, mint a haja.

- Fiúk! Hagyjátok békén a testvéreteket, és inkább segítsetek a lányoknak a cuccaikkal! – jelent meg Mrs. Weasley ismét.

Az ikrek, bár nem nagyon örültek, hogy abba kellett hagyni öccsük piszkálását, elindulta felfelé a magunkkal hozott dolgokkal. Mi hárman engedelmesen követtük őket egészen a szobájukig. Megtorpantam, majd megragadtam Mel kezét és kétségbeesett tekintettel meredtem rá. A barátnőm csak megejtett egy ravasz mosolyt, és belépett a szobába. Nagyot nyelve követtem a példáját, és éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

A nap hátralévő részét a szobában töltöttük, csak akkor mentünk le, amikor kész lett a vacsora. A tudattól, hogy az ikrek szobájában kell töltenünk az estét, az étel alig akart lecsúszni a torkomon. Még soha az életben nem volt bennem akkora pánik, mint azon a napon.