You & I (Niall Horan)

A múlt sebei 2

Laura szemszöge*

Már vagy 1 órája sétáltam a semmibe, mikor a lábaim rogyadozni kezdtek. Leültem a legközelebbi padhoz, és azonnal visszajöttek az emlékek...

A padon ültem, mert eltévedtem...
A padon ültem, mert nem akartam így hazamenni...
A padon ültem, mert egyedül akartam lenni...
Nem bírtam elviselni a fájdalmat, amit az apámmal kapcsolatban éreztem. Könnyek áztatták az arcom, de meg sem szólaltam. Csak úgy ment az idő és én nem tettem semmit. Nem tehettem semmit. Nem tudtam mozdulni. Csak ültem a padon és hullottak a könnyeim.
Már felkelt a nap, mikor észbe kaptam. Rendőrautó rázta fel az utcában békésen alvó boldog családokat. Értem jöttek....

Megint ott ültem a padon. A kezem vérzett, de nem foglalkoztam vele. Niall azt hiszi, hazudok neki, a fiúk is biztos egy kis fruskának tartanak, Harryt pedig bunkónak. És erről is én tehetek. Niall közelébe mentem, megbántottam. Harryvel kezdtem barátkozni, megutáltatom őt mindenkivel. Csak ki kellett volna maradnom az életükből..

Már vagy 2 órája ültem a padon, mikor valaki megszólított. Nagyon messziről jött a hang, de én azonnal felismertem. A szőke felé fordultam, majd futni kezdtem a másik irányba. Ha távol kell tartanom magam tőlük ahhoz, hogy boldogok legyenek, megteszem.

-Laura! Ne fuss el! Laura sajnálom, hogy nem hittem neked! -én csak próbálok minél gyorsabb lenni, de Niallt nem tudom lefutni. Hirtelen érzem, hogy valaki megfogja a kezem.
Erre felszisszenek.
Niall ijedten elengedi a karjaim és maga felé fordít.
-Bocsánat...! -az ő keze is véres a csuklóm miatt, ami úgy látom, kicsit megrémíti.
-Töröld bele! -adom neki oda pulcsim, mire leesik neki, hogy már a kabátom sincs nálam.
-Hol a kabátod? -kérdezi meglepődve.
-Nem tudom. -vonom meg a vállam.
Erre elkezdi levenni a sajátját.
-Nem veszem fel! -jelentem ki.
-Akkor legalább a pulcsit vedd fel!
-Nem, töröld bele a kezed!
-Dehogy törlöm! -erre megvonom a vállam, majd ledobom a pulcsit a földre.
Hirtelen meg akartam fordulni, hogy folytassam az utam az ellenkező irányba, mire megszédültem. A lábaim összecsuklottak és lerogytam a földre. Niall gyorsan utánam akart kapni, de így ő is csak elesett.
-Niall hagyj kérlek! -álltam megint a sírás szélén.
-Sajnálom, hogy nem hittem neked! Olyan hülye vagyok komolyan, csak félreértettem az egészet!
-Niall hát nem látod? Próbálom távol tartani magam tőled, mert mindig csak ártok! Most Harryvel kezdtem jóban lenni és az lett a vége, hogy mind a kettőtöket megbántottam! Ráadásul..
-folytattam volna, de megpillantottam egy lila foltot Niall arcán.
-Valaki megütött? -kérdeztem meglepetten, mire az arcához kapott.
-Őő..igen, Harry, de jól tette és már kibékültünk! -kezdett magyarázkodni.
-Ez is miattam van igaz? -Nem válaszolt, csak elfordította a fejét. Gondolhattam volna...
-Erről beszéltem! -mondom szomorúan.
-De már jóban vagyunk! És minden fiú téged keres! Aggódnak érted Laura, ahogy én is!
-De semmi gondotok nem lenne, ha nem lennék! -kezdek könnyezni.
-Nekem semmim nem lenne, ha te nem lennél! -törli meg a szemét Niall is.
-Ez nem igaz! Neked ott a családod, a barátaid, a banda, a rajongók! Bárki a kezeidbe vetné magát!
-De én azt akarom, hogy te tedd! -hirtelen csörögni kezd Niall telefonja, mire gyorsan felkapja és kihangosítja az illetőt. Harry hangját hallom meg a vonal másik oldalán.
-Ni! Megvan Laura? Sehol nem találjuk! Mondd, hogy megvan kérlek! -gyorsan rázni kezdem a fejem, hogy nehogy elmondja, mire Niall a szemembe nézve válaszol Harrynek.
-Sehol nem találom Harry! Lehet, hogy már késő lesz, mire megtaláljuk! -a vonal túloldalán hallani, ahogy Harry sírni kezd. Én erre mégjobban könnyezni kezdek.
Harry kinyomja a telefont, mire újra csönd telepszik ránk.
-Menjünk vissza! -kezdek el zokogni, mire Niall megkönnyebbül. Nem tudok nekik ellenállni. Túlságosan hozzám nőttek. Megpróbáltam felállni, de már eléggé elgyengültem, amit Niall is észrevett. Kezeibe vett és menyasszony pózban kezdett cipelni.