Halál osztag •||NE KEZDJ KI EGY MAFFIÁVAL||•

× Második Rész ×

Hanát hamarabb kiengedték az igazgatói irodából, de minket Reikoval és Mayumival még visszatartottak.
Ekkor az igazgató így kezdte:
-Lányok, remélemntudjátok hogy az ilyen fajta viselkedés miatt most ki kéne csapjalak titeket az iskolából, viszontmost csak megúsztátok egy fegyelmivel, mert jó napom van.
Ráadásul tudom sokszor hogy viselkedik Hana kisasszony, de a verekedés akkor sem megengedett. Remélem érthető voltam.
-Igen, ne haragudjon. – Kért bocsánatot Mayumi, majd kitolt minket az igazgatóiból.
Nem voltunk kiakadva a történteken, mivel valóban mi követtük el, még ha Hana egy nagyon nagy tuskó, így is hálát adhatunk az istennek, hogy nem azonnal a rendőrség lett hívva, pedig a csitri elég nagy hisztit levágott.

Leséttunk a lépcsőn, ki az iskolából, de Hana ott állt az iskola kerítés mellett, a sarkon. Tudtuk kit, vagyis inkább kiket várt... Minket természetesen, így mintha
tudomást se vennénk róla, elsétáltunk mellette.

-Ha ilyen mégegyszer előfordul... – Ért be minket, de nem hederítettünk rá, mentünk tovább.
-Akkor rátok hívom a rendőrséget, és apám kicsinál! – Fenyegetőzött.

-Figyelj, Hana... Nem érdekel a hülye afektálásod, sem te, és az apád, csak akadj le rólunk, a rohadt életbe! – Fordult felé mostmár Mayumi-chan, akiből senki nem nézné ki, hogy milyen lobbanékony, ha felidegesítik.
-Csak hagyj már minket békén, és ne keverd a szart magadnak! – Helyeselt Reiko-chan.

Hana arcán csupa meglepettség.
Sokszor szóltunk már vissza neki, de akkor mindig a személyi pincsijeivel volt, így elég önbizalma lehetett még pluszba veszekedésbe szállni bárkivel.
Viszont így egyedül most a mondatai nem voltak többek, mint egyszerű sértések egy ovodás szájából.

-Te hülye rohadék, hogy mered!? – Emelte fel a hangsúllyát, de ekkor megállt mellettünk az úton egy fekete furgon, és két kigyúrt izmos férfi szállt ki belőle. Mindkettőn fekete napszemüveg, fekete öltöny, és szintén fekete elegáns szövet nadrág.

Összenéztünk a lányokkal. Láttam a szemükben az ijedtséget, amit biztosan ők is észre vehettek rajtam.
-Nem... – Szólalt meg Reiko elcsukló hangon.
Ugyan ezen a véleményen voltam én is.
Tudtuk kik ezek... Tokyoban körül belül egy éve felbukkant egy maffia banda, akiket Ryobahának hívnak.
Azóta egész Tokyo, de még Tokyo környéke is tőlük retteg.
Nem csak a bűnözések, de a gyilkosságok, a drogcsempészek, és az eltűnések száma is robbanásszerűen növekedett, ezért sokan félnek még az utcára is kitenni a lábukat.

-Ezek...
-Igen, ezek ők! – Fejezte be Hana a mondatát. – Ebben a pillanatban pedig Mayumi kézen ragadott, és azonnal futni kezdett. Megérzésből talán? Senki sem tudja... Csak annyit tudtunk, hogy nagy gáz lesz, ha továbbra is ott maradunk.
A furgon végéhez értünk, amikor újabb két hasonló testalkatú fickó ugrott ki háttulról, és azonnal négyünkre vetődtek.
Ekkor egy utolsó körülbelül velünk egy idős fiú lépett ki a furgon hátsó ajtaján.

-Kössétek meg őket, aztán menjünk már. – Mondta unottan. Kezében egy pisztolyt lengetett, ami mégjobban fokozta a feszültséget.
Tehetetlenül rúgkapálóztunk, visítottunk torkunk szakadtából, de letapasztották a szánkat.
Háttul megkötötték a kezeinket egy szempillantás alatt, majd egyesével bedobtak a furgon rakterébe, ahol elvették az értékeinket, és a lábunk is kapott egy-egy kötést. Elig egy perc leforgása alatt történt minden. Sírtunk, pánikoltunk, bőgtünk torkunk szakadtából, már amennyire tudtunk, de senki nem hallotta.
A velünk egy idős srác, és még két testőr hozzánk ültek be a furgon rakterébe.
Egy darabig álltunk, de egy jó öt perc múlva mozogni kezdtünk.
A furgon oldalán nem voltak ablakok, csak elől a vezetőállás és a raktér között.

A furgon szándékosan elhagyta a főutat, és a házak között kanyargott, elkerülve a térfigyelő kamerákat. Éreztük...
Kimegyünk a városból. El Tokyoból, el a családunktól, a barátainktól, el az életünkből. Az életünkből, amit még csak most építünk, akár egy kártyavár, dőlt fel minden csak pár óra alatt.
Körülbelül fél órája egyfolytában utazhattunk, amikor egyszer csak megálltunk egy benzinkútnál.

-Itt most megállunk egy kicsit. Beszélnivalóm van a főnökkel. Menjetek ki. – Szólt a velünk egy idős ismeretlen fiú a két testőhöz, akik összenéztek egy percre, de végül kimentek a raktérből.
Amint a kigyúrt tehenek kimentek az ajtón, a velünk egy idős fiú azonnal tárcsázni is kezdett valakit, akiről bebizonyosodott már, hogy csak is a főnökük lehet. A maffiafőnök.

-Mond Haru-kun. Meglett? – Szólt bele a telefonba egy határozott mély férfi hang.
-Igen uram meglett, viszont egy kis hiba csúszott a számításunkba. – Válaszolt a fiú, akit ezek szerint Harunak hívnak.
-Milyen hiba? Tudod hogy nem szeretem a hibákat! – Vált mérgessé a maffiafőnök érdes, mély hangja.
-Három lánnyal együtt találtunk rá, így őket is muszáj volt elhoznunk.
Nem hagyhattuk őket futni, az meggondolatlanság lett volna.
-Az meggondolatlanság, amit csináltatok Haru-kun.
-Akarja hogy végezzünk velük? -– Fordult Haru az ajtóhoz, majd lenyomva a benti kilincset, kiment a furgonból.
A szívünk ekkor már a torkunkban dobogott. Legszívesebben visítoztunk, bömböltünk volna, de abból csak halk hümmögések lettek.

Úgy éreztük, megfulladunk a ragasztótól, amikor Rei-chan el nem dőlt ülő helyzetéből, pont nekem háttal.
Megijedtem. Azthittem elájult, mert nem kapott elég levegőt, vagy éppen mert annyira bepánikolt, de pár hosszú percnek tűnő pillanat múlva jelezte mit akar. Meg is értettem, így lehajoltam a hátrakötött kezéhez, amivel sikerült letépnie az arcomról a ragasztót.

Nagyokat lélegeztem, amint végre rendesen jutottam levegőhöz, de sajnos kevés időm volt ezzel foglalkozni.
Ezután visszahajoltam Reiko kezéhez, és foggal próbáltam meg kiszabadítani kezét a nagy vastag kötéltől. Megszenvedtem vele. Amint ez sikerült, Reiko felült, és előrehajolva kikötötte a lábát, majd a kezemet, és a lábaimat. Ezek után kiszabadítottuk Mayumit és Hanát, akit egyébként legszívesebben itthagytunk volna.
-Úristen, ha írok apunak hogy jöjjön értem most, akkor értem jön? – Szólalt meg Hana.
-Hogy lehetsz ekkora idióta!? Azt se tudjuk hol vagyunk, és szerintem nem is keresnek még... – Mondta Mayumi-chan.
‐Most nem ez a fontos... Meg kell szökni.
– Mondta Reiko-chan, és már nyitotta ki a durgon ajtót, amikor ez a Haru gyerek, és a két kigyúrt kutyája már a furgon előtt álltak. Lehetőségünk sem volt elfutni, vagy elbújni. Nagy, magas termedt férfiak, ha keménykednénk velük, két percbe telne összeroppantaniuk minket.
Megint elkaptak, (milyen meglepő) de most a kötelek helyett bilincset alkalmaztak a biztonság kedvéért.
-Indulás! – Dübögött a két első testőrnek, akik azonnal ráléptek a gázra, és már repesztettünk is tovább.
Újabb fél órán keresztül biztos hogy utazhattunk, és már azt se tudtuk hol lehetünk, de a furgon még mindig nem állt meg.
Amint kinéztem a kis ablakon, előre a két öltönyös csávóra, már fel se ismertem az utat.

Nem sokat haladtunk ez után. A furgon megállt, majd a két öltönyös férfi átkopogtak hozzánk a vezetőállásból.
Ekkor egy alak nyitott be a hátsó ajtón, mire odalökték hozzá Hanát.

-Köszönöm, őt akkor innen átveszem. – Szólalt meg a férfi.
-Azonnal a főnökhöz viszed? – Kérdezte Haru.
-Igen, látni akarja a túszt. – Nevetett a férfi, majd kiemelte Hanát a furgonból. Hana erre sipítozni kezdett, mint a fába szorukt féreg, de egy jólirányzott pofon után jobbnak gondolta befogni.
-Üzeni a főnök, hogy egyenlőre ezt a hármat... – Szólalt meg a férfi, majd ránk mutatott csontos ujjaival.
-...Rakjátok a tömlőcbe. Utána kiderül mi lesz velük. – Mondta, majd ellökdöste Hanát, egyenesen be az épületbe.

Akarom mondani kastélyba.

-Himuro kastélyába!?