Halál osztag •||NE KEZDJ KI EGY MAFFIÁVAL||•

× Negyedik Rész ×

Másképp megölünk.

A fejem vagy hatvanszor ismételte újra Haru mondatait.
Szóval mindegy mit csinálok? Ha csinálok valamit megölnek, ha nem csinálok semmit, életben hagynak, csak évtizedek múlva is ebben a retkes cellában fogok megrohadni. Vagy kinyírnak, miután végeztek velem...

-Mindegy mit csinálok, innen már úgy sem jutok ki élve. - Bőgtem el magam.
-Miért történt mindez!? - Visítoztam, bőgtem, és üvöltöttem.
Biztosan egy jó órán keresztül bőghettem, amikor már egyszerűen nem tudtam többet bőgni. Nem tudtam többet sipítozni, sem sírni. Egyszerűen csak... Csak ültem ott a földön, érzelem mentesen. Teljes csöndben.
A szemeimet egészen pirosra kisírtam, és dagadásig dörzsöltem.
Szinte alig láttam valamit, csak homályosan.
Csendben körülnéztem a cellámon.
Berácsozott ablakok, szürke festés, mint kint a folyosón, egy ágy, és egy szék egy kopott íróasztallal, és egy ajtó.
Gondolom a mosdó ajtója. Ennyi volt, igazából nem sok minden. Mint egy rendes cella. Felültem az ágyra.

‐Otthonra emlékeztet. Ott is ilyen puha az ágy... - Jutott eszembe a szobám, a ház, majd a családom. A szüleim, és testvéreim, akik már biztos kereshetnek.
‐Okaa-san és Otou-san biztosan keresnek már... - Próbáltam magam nyugtatni, hogy elkerüljem az újabb pánikrohamot.
-És még csak azt sem tudják hol vagyok... Sőt, még én se tudom hol vagyok!! - Bőgtem el magam újra.
Ekkor felindulásból az ajtóhoz futottam, és jól belerugtam, amit végül meg is bántam.

-Nem megy elkussolni!? Rontott be hozzám egy fiú. Őt még nem láttam, de szerintem ő is velünk egy idős lehetett.

-Engedj ki, haza kell mennem a szüleimhez! Haza kell mennem a családomhoz! - Támadtam rá a fiúra, csak hogy valahogy ellökve kifuthassak az ajtón a szabadság felé, de ő visszatartott.
-Elég volt te ribanc, mondom nyugodj le! - Ordítozott már a srác is amint belemarkoltam az arcába, majd ekkor hírtelen
.
.
.
BUMM!!
.
.
.
Pisztoly hang.
.
.
.
Hátra estem...
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Ennyi volt?
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Vége?
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Vége van az egésznek?
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Pedig csak a haszontalan kis életemet akartam élni.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Miért történt mindez?
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
-Kyo-kun! Minden rendben? - Szólalt meg egy ismerős hang.

-Ez Haru-kun... - Nyögtem ki még utoljára, majd a hangok elhalkultak, és ezután nem hallottam már semmit, nem láttam már semmit, csak a teljes sötétséget.

-NEEEEEEMM!!!! - Ordítottam fel. Szememből ömlenek a könnyek.
Ugyanúgy a cellámban vagyok.

-Hé, nyugi. - Szólalt meg egy ismerős hang, majd hírtelen egy kezet éreztem meg a hátamon.
-Már nincs baj. De mondtam hogy ne csinálj semmit. - Szólalt meg újból.
-Meghaltam? - Töröltem le a könnyeimet.
-Nem, kislány... - Nevette el magát.
-Még élek? De az a pisztoly lövés!? - Kaptam fel a fejem, mire Harut találtam magam mellett. Erre kezét hírtelen felemelte, és a plafon felé mutatott.
A plafonban ott tátongott a pisztoly golyó sült helye.

-Nem lőttelek le... Mindössze csak elájultál a sokktól.
-M-Mi!? - Kérdeztem vissza újból, mert az agyam jelen szituációban nem tudott felfogni semmit.
-Ahogy hallottad... Válaszolt, majd felállt az ágy széléről, és az ajtóhoz sétált.

-Nincs több ilyen akció, kislány. - Fordult vissza, majd nemes egyszerűséggel kiment az ajtón, és rámzárta azt.

-Na, pazar...