Álomtúra 『Minsung』

《 7일곱 》

Az oldalamra fordulva rúgom le magamról a takarót és ülök fel, hogy ki tudjam nyújtóztatni elgémberedett végtagjaimat, majd miután kellőképpen végigropogtatom gerincemet, a szememet dörzsölgetve dőlök vissza még egy pillanatra pihenni. Amint a fejem a párnára ér, megjelennek előttem a tegnap történt események: Seungmin felbukkanása, a tea, a váratlan vendég, a pánik roham és nem utolsósorban az, hogy milyen kétségbeesetten markolásztam Minho pólóját. Mélyet szívva a levegőből beletúrok a hajamba, majd amilyen lassan csak tudom, kiengedem azt; mégis mi a fenét csináltam?!

Miután alaposan összeszidom magamat, az ágy szélére ülve venném fel a macskás mamuszomat, ám az nincs a helyén. Összevont szemöldökkel nézek le a meztelen lábamra, aztán az ágy körül, de a lábbeli sehol sincs. Lehet anya kimosta – jut hirtelen eszembe, ezért felkelve fekhelyemről kócosan, és mint egy élőhalott, úgy csattogok végig a fél házon csupasz talpaimmal a konyháig, de ami ott fogad, az egyenesen elborzaszt. Drága egyetlen megmaradt vérszerinti szülőm vígan csevegve csinálja a reggelit, az álomfiú meg az asztalnál ülve, mosolyogva figyeli őt, lábán az ÉN mamuszommal. Ráncba szaladt homlokkal és keresztbe font karokkal dőlök neki az ajtókeretnek, és így figyelem tovább az „idilli" pillanatot.

– Neked sem tetszik, igaz? – bukkan fel apa a semmiből a szívbajt rámhozva, majd áll meg ugyan olyan testtartásban, mint én. Megrázom a fejemet. Tényleg nem örülök a ténynek, hogy anya és Minho olyan jól kijönnek egymással; így is többet vagyok a fiú közelében, mint azt alapból szeretném, ha pedig az idősödő asszony komolyan megkedveli, biztos vagyok benne, hogy még többet is leszek. Körmömet rágva kezdek el agyalni azon, hogy a két személyt miként is lehetne elszeparálni egymástól, de egyik ötlet sem végződik úgy, hogy biztos ne legyen belőle sértődés; édesanyám képes mindent a szívére venni, és a legkisebb dolgon is képes fél- vagy akár egy teljes napot duzzogni, az igazat viszont nem akarom elmondani neki. Nem szeretném, hogy aggódjon, azt meg végképp nem, hogy megint belekeveredjen miattam valami hülye szituációba. – Minji! Mégis mit képzelsz? Megcsalsz a fiúnk pasijával; hát milyen dolog ez?! – szól oda nekik apa, mire érzem, hogy elvörösödik a fülem – az egész fejemmel együtt.

– Yejoon, komolyan mondom, hogy a következő dolog amit vágni fogok nem a zöldségek lesznek, hanem az ujjaid, ha ezt tovább folytatod! – csapja le a konyhapultra anya a kést, mire apa nyakát behúzva somfordál oda felesége mögé, és hátulról átölelve őt, egy puszit nyom az arcára. Vitáznak még egy kicsit, aztán nevetve kezdik el együtt készíteni az ételt. Mosolyogva figyelem őket, ám ez nem tart sokáig, ugyanis két kar fonódik az én derekam köré is és egy fej pihen meg a vállamon, ami miatt a második szívinfarktus kerülget. Próbálom lefejteni magamról az erős kezeket, de azok úgy ölelnek körbe, mintha egy kígyó tekeredett volna vékony testem köré, ami semmi mást nem akar, csak szorosan a közelemben lenni.

– Elengednél, te vadbarom? – szűröm fogaim között a szavakat úgy, hogy csak Minho hallhassa amit mondok, de ő mosolyogva megrázza a fejét. Az arcom ha lehet még pirosabbá válik egy pillanat alatt, és kiráz a hideg, mikor a fiú belesuttog a fülembe. Már apám kijelentésétől is eléggé zavarba jöttem, de amikor megérzem a meleg lehelletet, a szívem mintha a bordáimon áttörve ki akarna ugrani, és a levegőt is gyorsabban kezdem el venni; mindezek ellenére tartom magam és tovább próbálkozom a karok lefeszegetésével.

– De hiszen a pasid vagyok. Megtehetem.

A szobám parkettázott padlóján ülve nézek fel az íróasztalomhoz tartozó székemen ülő fiúra, aki kutakodó szemekkel tekinget körbe; végignéz a falamra felragasztott plakátokon és a parafa táblámra tűzdelt megjegyzéseken, mígnem szeme megakad egy képen. Hyunjin és én vagyunk rajta még kisiskolásokként, és karöltve, kipirult arccal vigyorgunk bele a kamerába, mintha csak zavarban lennénk – ami lényegében igaz is. Felemeli a kezét Minho, egy óvatos mozdulattal megkaparintja a fotót, majd kíváncsian rám néz, én viszont értetlenül nézek bele sötét szemeibe, ami a vetülő árnyék miatt szinte feketének hat. Egy pillanatra mintha mindentudóan csillanna meg a fény bennük, ami után féloldalasan elmosolyodik, végül felállva a székről helyet foglal mellettem. Nem szól semmit, kezeit háta mögött megtámasztja, hátra hajtja a fejét és a plafont kezdi el szugerálni; azt az érzést kelti bennem, hogy tudja, hogy csak egy kis támogatásra van szükségem.