Álomtúra 『Minsung』

《 9아홉 》

Nem az én hibám! – elküldtem jó messzire, elüldöztem, hogy a tragédia ne következzen be. Nem az én hibám. – egy szóval sem mondtam neki, hogy jöjjön vissza. Nem hívtam, nem kerestem pontosan azért, hogy biztonságban maradhasson, és boldog életet éljen. Nem az én hibám... – annyira megörültem amikor megláttam, hogy el is felejtettem azokat a rohadt álmokat, és szimplán csak boldog voltam, hogy újra a közelemben van. Nem az én hibá- a rohadt életbe, az én hibám! Már amikor felismertem üvöltenem kellett volna vele, hogy tűnjön el, hogy meneküljön amíg nem késő; ehelyett ostobán megpróbáltam a régivé alakítani a kapcsolatunkat, holott nagyon is jól tudtam, hogy az már nem lehet olyan, mint azelőtt.

– Jisung. – kopog anya az ajtón. Én a földön ülök, fejemet az ágyra hátra hajtva bámulom üres tekintettel a plafont, közben mutatóujjammal magam mellett, a padlón kopogok. Nincs erőm, sem kedvem válaszolni, ezért elhúzva a cipzárt a számon, mélyen hallgatok. Nem is tudom mikor éreztem így magamat utoljára; abban sem vagyok már biztos, hogy éreztem én valaha is ilyet. Olyan, mintha egy kiszáradt fű csomó lennék: élettelen és semmirekellő. Teljesen elvesztem a gyász fátyolos füstfellegében, ami apránként szívja ki belőlem a még megmaradt életkedvemet, és nem tudok mit tenni ellene – na nem mintha annyira ellenkezni akarnék.

– Sungie, bejöhetek? – érkezik még egy hang az ajtó másik oldaláról, és mikor realizálom, hogy a mély hang sem anyámhoz, sem pedig apámhoz nem tartozik, lassan felemelem a fejemet és a fehér falapra meredek. Mit keres Ő itt? – csendül fel a kérdés a fejemben, ezzel egyidejűleg kezdek el feltápászkodni, és lassan az ajtóhoz csoszogni. Vontatott mozdulatokkal fordítom el a kulcsot a zárban, aztán még inkább kínlódva nyomom le a kilincset, és nyitom ki az ajtót; a küszöbön túlról a szeplős arcú ausztrál fiú nyúzott tekintettel néz vissza rám. Látom szemeiben a fáradtságot és a megtörtséget, a mellette álló fiú jelenléte mégis megakadályoz abban, hogy odalépve hozzá, magamhoz öleljem.

– Ha cseszegetni jöttél akár már most el is mehetsz. Mint látod éppen elég szarul érzem magam anélkül is, hogy beszólogatnál. – szűkítem össze a szemeimet. Hyunjin csak megrázza a fejét, és vállamnál fogva beljebb tol, vissza a biztonságot nyújtó szobám falai közé. Nyitnám a számat, hogy felszólaljak, de csak egy fejrázást kapok válaszul.

– Nem veszekedni jöttem. Beszélnünk kell! – ezt a két mondatot olyan halkan mondja ki, hogy ha nem lenne akkora csend körülöttünk, valószínűleg meg sem hallottam volna; csak ekkor veszem észre, hogy darabjaira van hullva.

Némaság veszi át a hatalmat a helységben, fejemben viszont mintha legalább fél tucat ember üvöltözését hallanám. Erős sípolás jut el hallójárataimba, ami ott megtelepedve még hangosabbá válik. Az érzelmeim uralják a gondolataimat, a gondolataim pedig az érzelmeimet; amint fel tudom fogni, hogy az imént miket hallottam, először mérhetetlenül nagy csalódás ér, aztán düh. Fortyog bennem a méreg, még a levegőt is elkezdem kapkodni, annyira felhúzom magam.

– Szóval azt mondod, hogy csak mert elküldtem Seungmint kellett egy teljes éven át szenvednem?! Azért voltam lelki és fizikai terrornak kitéve, mert a te plátói szerelmedet biztonságban akartam tudni?! – ordítom. Arcomon végig folynak a forró könnycseppek, de mit sem törődve velük lépek közelebb Hyunjinhoz és emelem pofonra a kezemet, ám amikor meglátom, hogy a másik lehunyt szemekkel, nyugodtan várja a csapást az arcára, megállok a mozdulatban. – Gyűlöllek. Tönkretetted az iskolás éveimet, azelőtt földbe döngöltél és simán átgázoltál rajtam. – a kezeim ökölbe szorulnak, ahogy leengedem őket magam mellé, vállaim pedig még jobban rázkódni kezdenek. – Egyszer sem jöttél oda és kérdezted meg, hogy rendben vagyok-e. Egyetlen egyszer sem. – szipogok, mint egy nagyra nőtt óvodás. Felix hozzám sietve zár karjaiba és tart erősen, én meg túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellökjem őt magamtól; ölelésébe bújva zokogok tovább, arcomat a vállába temetem.