Álomtúra 『Minsung』

《 3세 》

A házatok felé tartva is már egy furcsán rossz érzés kerít hatalmába, ami egyre rosszabb és rosszabb, ahogy közeledem hozzátok; az utcátok végétől inkább futok egészen a kaputokig, ami tárva nyitva áll. Amint átlépem a bejárati ajtótok küszöbét, rögtön a te szobád ajtajához sietek, hogy azt szinte betörve szembe találjam magamat a padlón élettelenül elterült testeddel. Felzokogva rohanok oda hozzád és kezdelek a neveden szólongatni, pofozgatni és rázogatni, de te nem válaszolsz. Elernyedve fekszel a karjaim között, mintha halott lennél - ami gyakorlatilag így is van.

Teljesen bepánikolva, remegő kezekkel fektetlek vissza a szőnyegre és kapom elő zsebemből a telefonomat, hogy tárcsázzam a mentőket, akik két kicsöngés után már fogadják is a hívásomat. A diszpécser megkérdezi, hogy miben segíthet, én pedig továbbra is zokogva hadarom el neki, hogy már a földön fekve találtalak amikor megérkeztem, körülötted pontosan hat darab üres gyógyszeres üveggel. A vonalban lévő nő elkéri a bejelentés helyének címét, az adataimat, és még azt is megkérdezi, hogy én milyen hozzátartozód vagyok. Miután minden adatot sikeresen felvett, biztosított róla, hogy három percen belül érkezik a segítség, és hogy minden rendben lesz; utóbbi kijelentésének valahogy már képtelen voltam hinni.

A nappaliba kiérve elindulok a kanapé felé, de valahol a szobád és az ülőalkalmatosság közötti út felénél a lábaim felmondják a szolgálatot és a földre rogyok. Hangosan a nevedet kiabálva bőgök, mint egy kisgyerek, és észre sem veszem az ajtóban dermedten álló édesanyádat. Amint feleszmél a felnőtt mellém térdepel, folyamatosan azt kérdezgeti, hogy mi lelt, mi bajom, de amint a hátam mögé néz, és meglátja a nyitva hagyott ajtón keresztül, hogy mellkasod többé már nem emelkedik és süllyed egyenletesen, ellök magától és hozzád rohan. Magzatpózba húzva magamat hallgatom, ahogy ő is eljátssza ugyanazt, amit én, amikor megérkeztem. A mellkasom egyre csak szorít, alig kapok levegőt. A fejem zúg, agyam is csupán csak egy mondatot ismételget: ez mind az én hibám!

Izzadtan, a levegőt kapkodva, egy fájdalmas nyögés kíséretében ébredek fel és fordítom az íróasztalomon, kis lábakon álló órám felé a fejemet; 3:27. Megforgatom a szemeimet, miközben a fal felé fordulva dobom át az egyik lábamat a takarómon és tekerem köré a karjaimat, hogy szorosan magamhoz húzva azt visszamerüljek álmaimba, de ezt megakadályozza egy, a konyhából beszűrődő hangos csattanás. Akaratlanul is összerezzenek, de ezután egyből kipattanok az ágyból és kilesek a résnyire nyitott ajtóm mögül. Látom, hogy a konyhából fény szűrődik ki, gondolatban pedig fejbe csapom magam. Képes voltam arra, hogy megijedjek, holott nagyon jól tudom, hogy apa néha ilyen későn ér haza a munkából. Átpréselve magamat a szűk résen csoszogok az étkezőbe, ahol - sejtésem mintegy beigazolódására - apa és egy törött pohár fogad. Halkan felnevetek, mire az addig szitkozódó férfi rémülten fordul velem szembe, viszont amint meglát, sóhajtva ereszti ki a bennrekedt levegőt.

- Hát te meg miért vagy még ébren ilyen későn fiatalember? - vágja csípőre kezét és próbál meg szigorúan nézni, de nagy bánatára ez nem sikerül neki, én pedig kuncogva lépek el mellette, hogy aztán leguggolva elkezdjem felszedegetni a padlón szétszóródott üvegdarabokat. A felnőtt miután látja, hogy választ egyhamar nem fog kapni, hozzám hasonlóan takarítani kezd, és amint a sepregetéssel is végzünk, a konyhaasztalhoz leülve kezdünk el halkan beszélgetni, hogy anyát még véletlenül se zavarjuk meg az alvásban; ha pihenés közben valami - vagy éppenséggel valaki - megzavarja, képes felvenni egy zsémbes öregasszony szerepét is, és olyankor mindig zsörtölődik egész nap.

- Megint a csoportvezető helyett kellett valamit befejezned? - kérdem apát, aki fáradtan megdörzsöli szemeit és az arcát, végül bólint egyet. Végignézek a már majdnem a széken ülve alvó egyénen, fejben pedig megállapítom, hogy ennél rosszabbul nem igazán nézhet ki. A szemei alatt hatalmas sötét karikák húzódnak, a testtartása görnyedt, még a vállait sem képes rendesen megtartani. Számat elhúzva gondolok bele, hogy pár év múlva én is ugyanígy fogok kinézni; bár ha jobban belegondolok, már most is így nézek ki. A folyamatosan visszatérő álmok miatt egy éjszakát sem vagyok képes normálisan végigaludni, mindemellett az iskolában kapott utálat is szerves része mindennapjaimnak, ami bár fizikailag egyáltalán nem megterhelő, lelkileg annál inkább. Négy hónapja próbálom meg elviselni, hogy az iskola osztálytermeiben és folyosóin is úgy tekintenek rám, mint a világ legszívtelenebb emberére; mindezt azért, mert megvédtem az egyik barátomat, és mert meg mertem ütni Hwang Hyunjint.