Álomtúra 『Minsung』

《 1하나 》

Fáj az igazság, most mégis szembenézek vele, hisz nem menekülhetek egész életemben a problémáim elől. Lassan nyitok be a szobába, ahol a sötétség uralkodik a leengedett redőny és behúzott sötétítő függöny miatt, így kénytelen vagyok a villanykapcsolóhoz nyúlni, amit meg is nyomok; ám a következő dolgokra nem vagyok felkészülve, ami a szemem elé tárul. Holt sápadtan - sokkal inkább már kéken -, félig kidugott, duzzadt nyelvvel és könny áztatta arccal lógsz egy nyakadba akasztott övvel, ami a falad mentén végigfutó gázcsőhöz van rögzítve, és nem mozdulsz. Csak lógsz és lógsz, miközben bennem lassan tudatosul, hogy itt hagytál engem annak ellenére, hogy azt ígérted pár nappal ezelőtt, hogy nem fogod ezt tenni; teljesen egyedül maradtam.

Felsikoltok és kirohanok a nappaliba, hogy anyád segítségét kérjem, de mind hiába; a nő részegen fekszik a kanapén, békésen durmolva, mintha nem is történt volna semmi, pedig nagyon is történt. Remegő kézzel, kétségbeesetten tárcsázom először a segély hívót, ahonnan rögtön átkapcsolnak a központi kórházhoz, én pedig könnyeimet félrenyelve magyarázok a diszpécsernek, hogy mégis mi a fene történt veled; arról, hogy milyen állapotban vagy most.

A nő készségesen végighallgat, aztán azt mondja, hogy maradjak itt és várjam meg, míg a mentőautó kiér; a hullaszállítóval együtt. Azt mondom, hogy nem haltál meg, ez képtelenség, de akkora már mindegy, ugyanis a hölgy, aki addig a vonalban van, gyorsan bontja a hívást. Összetörten zuhanok a földre, és térdeimet a mellkasomhoz húzva húzódok be az egyik sarokba, majd mikor meghallom a szirénákat, a kezemet a füleimre tapasztom. Magamban azon imádkozom, hogy ez az egész csak egy álom legyen, és hogy ebből a rettenetből felébredve Te szoríts magadhoz, miközben megnyugtató kis semmiségeket suttogsz a fülembe.

A következő percekben rengeteg ember lepi el a helyiséget; az egyik személy egyenesen felém tart. Nem! Nem akarok vele beszélni, nem akarom, hogy azt mondja, minden rendben lesz és, hogy megnyugtasson, hogy semmi baj sincs, mert kibaszottul nem így van! Téged egy fekete zsákban cipelnek ki, közben arról beszélnek, hogy ez is biztosan csak egy újabb tini kirohanás volt, aminek meg is lett a következménye, de én tudom, hogy nem így van. Évekig szenvedtél az anyád miatt, hisz nem volt másik szülőd, akire támaszkodhattál volna. Apád rég elhagyta az élő sorát - talán már nem is emlékeztél rá. Rengeteget gyötrődtél, és te is félig halott voltál már - ha nem egészen -, de nekem be kellett ütnöm az utolsó szeget is a koporsódba. Ha aznap nem mondok olyan ronda dolgokat... Igen, ha aznap nem lettem volna a közeledben te még itt lennél; lehet, hogy nem túl vidáman, de legalább élnél. Én pedig elvettem tőled ezt a lehetőséget. Az egész az én hibám...

Az ébresztőmet kinyomva fordulok a hátamra és törlöm le előtörő könnyeimet, amit éjszakai rémálmom okozott. Az elmúlt két hónapban ugyanazt álmodom, de fogalmam sincs, hogy ki az álomban szereplő személy, vagy, hogy egyáltalán lesz-e közöm hozzá, de egy biztos; ha egyszer is meglátom valahol, nagyívben elkerülöm. Nem, nem azért, mert bunkó lennék, csupán megkímélem az ő-, és saját életemet is a szenvedéstől.

Nagyot nyújtózva dobom le magamról a takarót és csapom talpam a parkettának, majd belebújva a macskás mamuszomba csoszogok ki a konyhába, hogy az ott szorgoskodó édesanyámat egy reggeli puszival köszöntsem, és a szekrényből a kedvenc bögrémet elővéve töltsek magamnak kávét. Lassan kortyolgatva az italt, kezdek magamhoz térni, és ránézve az órára megállapítom, hogy még több mint egy órám van arra, hogy a vízi hulla kinézetemből valami kevésbé ocsmány dolgot kreáljak.

A konyhába megérkezik apám is, aki feleségét lágyan homlokon csókolja - még jó, hogy tekintettel vannak rám is, és nem esnek egymásnak -, aztán hozzám lépve még jobban összekócolja már így is szénakazalra hasonlító hajamat. Morogva csapom el a kezét, és bokszolok bele gyengéden vállába, mire drámaian a szívéhez kap és túldramatizálva a helyzetet szólal meg sértett hangon.