Álomtúra 『Minsung』

《 4넷 》

Az utcán loholva, szapora lélegzetvétellel tartok felétek, hogy a tegnapi vitánk miatt bocsánatot kérjek. Délután olyannyira összekaptunk, hogy a végén már csak gondolkodás nélkül vágtunk mindent egymás fejéhez; minél jobban meg akartuk bántani a másikat, ami neked egy „dögölj meg" kijelentéssel sikerült is. Összeszoruló torokkal, hasogató fejjel és egy összetört szívvel hagytalak a parkban, miután felpofoztalak. Olyan mélyen megsértettél, hogy a régi sebeim feltépődni látszottak, amik könnyek formájában mutatkoztak meg, és hiába is próbáltam megnyugodni, az nem ment. A fájdalom ravaszul a nyakam köré tekeredett és nem is enyhített szorításán, még akkor sem, amikor egy pillanatra megálltam, mert már nem kaptam levegőt. Egész testemben megremegtem és azt hittem, hogy elhányom magam, de csupán öklendezések és köhögések tömkelege látogatott meg, hogy a már amúgy is nehéz levegő vételemet mégjobban megnehezítsék.

Otthon zokogva zártam magamra a fürdőszoba ajtaját, majd a sarokba húzódva csúsztam le a fal mentén, ahol a hajamba túrva téptem meg tincseimet. A csalódottság éles késként vágott a hátamba többször is, egyre fájdalmasabban; fuldokoltam a saját könnyeimben. Dögölj meg! - hangzott fel bennem újra a mondat, én pedig ha lehet, mégjobban összetörtem. El akartam tűnni, meg akartam szűnni létezni - ezért sem lepődtem meg azon, hogy csuklómon megint pengeél táncolt. Nem próbáltam meg végezni magammal, ahhoz nem vágtam elég mélyre, de legalább segített egy kicsit a közelgő rohamom késleltetésében. Mikor feleszméltem a kábulatból csapott belém villámként a felismerés, hogy mit is tettem, ez pedig átlendített azon a ponton, amikor már nem kellett várni, hogy a pánik lassan utolérjen; amint az öntudatom visszatért, eszméletemet elvesztve terültem el a csempézett padlón.

Anya talált rám, aki meglátva engem rögtön hívta a mentőket, és két kezét összeszorítva imádkozott, hogy minden legyen rendben. Fohászkodott egy olyan Istenhez, amiben nem hitt, és fohászkodott a doktoroknak, hogy mindent tegyenek meg a megmentésem érdekében. Szerencsére a vágások tényleg nem voltak mélyek, párat összeöltöttek, de azon kívül csak egy fertőtlenítést és egy kötést kaptam rá. Amikor magamhoz tértem, édesanyám felpofozott; egy pillanattal később már magához ölelve zokogott és ismételgette, hogy mennyire szeret.

Még este hazaengedtek saját felelősségre, nekem pedig csak reggelre lett annyi bátorságom, hogy újra szemed elé merjek állni. A kaputok előtt állva hezitálok egy pillanatig, nem tudom eldönteni, hogy örülsz-e majd a látogatásomnak, vagy inkább elzavarsz. A kétségbeesés lassan közelít felém, ám mielőtt teljesen elérne, erőt veszek magamon, és belépek az udvarra, majd a házba, végül benyitok a szobádba, ahol te a földön fekszel, körülötted pontosan fél tucat gyógyszeres dobozzal.

- ...sung... Sung...! Jisung! - rázogatja Felix a vállamat, és bár óvatosan teszi azt, én mégis riadtan lököm el magamat a mellettem ülő ausztrál szeplőstől. Szemeimet zavarodottan jártatom körbe és körbe, keresem a sötét szobát, a lehúzott redőnyökkel eltakart ablakot, a pirulákat tartalmazó, már megüresedett üvegcséket és a halott fiút. A szívem áttörve bordáimon majd' kiesik, és a sós, szemet maró verejték is gyöngyözve kezd el táncolni a homlokomon. A fejemben a szálak szépen lassan összekuszálódnak, elvesztem az ítélő képességemet és képtelen vagyok eldönteni, hogy már a valóságban, vagy még mindig az álmomban járok. Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban átlendülhetek az őrület határán, ami ha lehet, mégjobban megrémiszt, így már nem csak az összezavarodás sötét hálójába sikerül beleragadnom, hanem a megbolondulás mámoros burka is kezd körbeölelni.

A térdeimet felhúzom egészen a mellkasomig, és átölelve azokat próbálom meg magamat a lehető legkisebbre összehúzni. A sós cseppek a szememből is folyni kezdenek, és nedves csíkot húzva maguk után érkeznek meg az alkaromat takaró fehér ing ujjára, én pedig remegve kezdek el billegni előre hátra, hátha valamit sikerül elérnem vele, de azon kívül, hogy még jobban rám tör a szédülés, semmi más nem történik. Még mindig hatalmas zavar uralkodik elmémben, egyszerűen képtelen vagyok kitisztítani azt; a gondolatok tomboló hurrikánokként kavarognak a fejemben, ezzel félresodorva az értelmet, és a racionális gondolkodást.