Álomtúra 『Minsung』

《 6여섯 》

Az iskola bejárati ajtaja előtt állva még mindig hezitálok; nem tudom eldönteni, hogy mi az indíték az üzenet mögött, ez pedig olyan mértékű feszültséggel tölt el, hogy moccani sem bírok. Egyfelől tartok attól, hogy megint egy hülyegyerek szórakozik, és a kis csapatával arra vár, hogy átlépjek a kapu tulsó oldalára, hogy aztán körbevéve engem alaposan elverjenek; másfelől pedig attól, hogy a múlt megismétli önmagát, és megint elveszítek magam mellől valakit. Utóbbi félelmem valamivel erősebbnek bizonyul, már csak abból kiindulva is, hogy a testem magától mozdulva elindul kifelé, és ugyan reszketek, és sírni is majdnem elkezdek, mégis próbálom azt szem előtt tartani, hogy valakinek akár szüksége is lehet rám.

Kapkodom a levegőt és elkap a hányinger, a torkomban keletkező gombóc meg kezd egyre nagyobb lenni, ami kicsit sem segít a helyzeten – a pánik lépésenként ér lassan utól, de én kitartok. Kitartok, mert nem tehetek mást. Bár nehezen, végül mégis elérem a fémből készült, súlyos kapu ajtót, majd kilépve az utcára körbefuttatom a szemeimet a környéken, hátha meglátok valakit, aki ismerős számomra, ám egy fekete baseball sapkás személyen és egy mellette álló öreg nénin kívül nem veszek észre senkit. Azt gondolva, hogy megint csak szórakoznak velem már indulnék is otthonom irányába, de egy elém lépő egyén miatt gyorsan megtorpanok. Épp elkezdenék kiabálni vele, hogy nézzen a lába elé, nem egyedül van az utcán, de amint felismerem az illetőt, torkomra forr az összes szó, és félre nyelem a nyálamat. A köhögő roham közepedte elkerekedett szemekkel meredek az előttem állóra, aki csak mosolyogva figyel és várja, hogy abba hagyjam a fuldoklást.

– Te meg mégis mit keresel itt? – döbbenetemet nem leplezve teszek egy bizonytalan lépést a fiú felé, de ő megelőzve engem zár karjaiba, és szorít erősen magához. A sokk miatt – ami hirtelen ér – csak pár pillanattal később viszonzom a gesztusát, ám az egyre nagyobb fejfájást okozó zűrzavar kezd irányíthatatlan lenni. Teljesen össze vagyok zavarodva, és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy pontosan mi is történik körülöttem. Egyetlen kérdés jár a fejemben: mégis mi a francot csinál Seungmin a közelemben?!

– Hiányoztál Sungie! – suttogja fülembe, én pedig nem tudok mást csinálni csak a vállába temetett arccal vigyorogni. Még mindig fogalmam sincs arról, hogy miért van itt, vagy hogy mit akar tőlem, mégis a remény egy kis szikrája felüti bennem a fejét, és nem is szándékozik távozni; elhiteti velem, hogy talán minden lehet olyan, mint régen, pedig tudom, hogy az lehetetlen.

Az asztalon könyökölve támasztom meg államat a tenyeremben, és így bámulok ki a kávézó ablakán. Az idő hirtelen csapott át hűvösbe, mi pedig inkább úgy döntöttünk, hogy beülünk valahova mielőtt még a fejünkre szakadna az ég; és milyen jól tettük! Amint beléptünk az ajtón, mintha ma nem is sütött volna a nap, úgy besötétedett és az eső is elkezdett zuhogni. Az időjárás kiszámíthatatlansága tükrözi a bennem kialakuló káoszt.

– Tessék, itt az itala drága barátom! – teszi le elém Seungmin a kávémat, majd velem szemben helyet foglalva kezdi el inni sajátját. Olyan nyugodtnak és boldognak látszik, mintha a négy és fél hónappal ezelőtti, majdnem tragédiával végződött esete meg sem történt volna, ez pedig bennem akkora feszültséget kelt, hogy állkapcsomat megfeszítve össze kell szorítanom a fogaimat, hogy még véletlenül se kezdjek el vele kiabálni. A következő pillanatban migrént okozó békével az arcán mosolyog rám, ami belőlem egy soha nem hallott morgást vált ki, és szemeimet összehúzva kezdek el idegesen kopogni az asztal tetején.

– Miért jöttél vissza? Nagyon jól tudod, hogy itt nem biztonságos! – próbálom a leghiggadtabban kezelni a helyzetet, de a másik személy nemtörődömsége végtelenül nagy haraggal tölt el. Olyannyira felmérgel, hogy sírhatnékom támad, de lenyelve minden bennem dúló érzelmet belenézek mélyen a szemébe, és onnan próbálok meg valamit kiolvasni; ám mikor ez nem sikerül, csak még idegesebb leszek. – Mi a szart csinálsz Te itt?! – emelem fel végül a hangomat, mire a környező asztaloknál ülő emberektől csodálkozó, vagy éppen rosszalló pillantásokat kapok.