Álomtúra 『Minsung』

《 2둘 》

- Ugye nem akarsz ennél is tovább menni? - hangjától végigfut a hideg a hátamon. Megbabonázva bámulok bele továbbra is a sötét szemekbe, amikben a fény furcsán csillan meg; figyelmetlenségem pedig majdnem a vesztemet okozza, mert a lábam önmagától megmozdul és tovább araszolok a tető széléhez, így már tényleg nem sok választ el attól, hogy leessek. Elhúzott ajkakkal megrázom a fejemet és teszek egy nagy lépést előre.

- Mindenkinek könnyebb lenne az élete, ha megtenném, de nem fogom. - mosolygok rá hamisan, majd még egyet előre lépve állok meg a biztonságosnak mondható zónában; messze a tető peremétől és legfőképp tőle. A fiú ellökve magát a faltól sétál lassan felém, majd tőlem úgy két méteres távolságban megáll, és csak néz. Kínosnak érzem a szituációt, kíváncsi tekintetétől meg olyan érzésem van, mintha belelátna a lelkembe, így jobb híján lehajtom a fejemet, és a már kissé megkopott cipőm orrát kezdem el bámulni. Többet mondani nem merek - nem mintha az előbb meg akartam volna szólalni -, viszont mozdulni sem, ezért hagyom, hogy még közelebb kerüljön. A közelsége olyan, mintha csapdába csaltak volna, az izmaim pedig nem engedelmeskednek akaratomnak; egész testemben remegni kezdek.

- Szóval Jisung... - úgy ejti ki a nevemet, mintha csak ízlelgetné, ettől pedig a karjaim és a lábaim is libabőrösek lesznek, gyomrom meg görcsbe ugrik. Nem tudom, hogy a rémület, vagy éppen a tudat, hogy már így is többet voltam a közelében, mint szerettem volna okozza-e, de könnyeim kicsordulnak, én pedig hangosan felzokogok. Fogalmam sincs, hogy pontosan miért is kezdek el sírni, csak azt érzem, hogy fáj; kibaszottul fáj. A levegőt kapkodva veszem, izzadok és még jobban remegni kezdek olyannyira, hogy lábaimon is csak alig-alig tudok megállni. Szemeim előtt megjelennek a már jól ismert fekete pontok, amik most bár kisebbek, mégis sokkal többnek látszanak azoknál, mint amik ezelőtt felbukkantak; ráadásként még a föld is kicsúszik talpaim alól, én pedig a fenekemre esek. Még mindig reszkető kezeimet hajamba vezetem, ujjaimmal pedig belemarok megtépve hajszálaimat, amikből pár szál a markomban is marad. Érzem, hogy közel állok ahhoz, hogy elájuljak, de nem akarok újra abban a sötétségben lebegni, amit annyira utálok.

Pillanatnyi pánikomból az szakít ki, hogy egy tenyér a hátamra simul, és valaki leguggol mellém. Hirtelen nem jut el tudatomig, hogy ki is kezd el nyugtatni, csak engedem, hogy átöleljen, és lassan ringatni kezdjen, ezzel segítséget és támogatást nyújtva, amitől egy fokkal jobban érzem magam, pánikomon viszont nem segít.

Koncentrálj Jisung, nincs semmi baj! Az, hogy megejtettetek egymás között két mondatot, még nem azt jelenti, hogy jóban is lesztek; ez még nem jelent semmit. Igen, így van! Ebből még akár az is kisülhet, hogy te elküldöd melegebb éghajlatra, ő pedig megsértődik és örökre békén hagy. Rosszabb esetben érdekesnek fogja találni az ellenkezésedet, ami ahhoz vezet majd, hogy még több időt akar majd veled tölteni, sőt, több időt is fog veled tölteni, tök jól összebarátkoztok, aztán ő is elhagy pont úgy, mint Woojin; vagy Seungmin...

Gondolataim közül egy kellemes dallam és egy csodaszép hang rángat ki. Bár még mindig remegek, mint a nyárfalevél, mégis felemelem fejemet, hogy kíváncsiságomat kielégítve megtudjam, kitől is származik a fájdalmasan ismerős, mégis szívemnek igen fontos dal. Amint összeakad tekintetem a mogyoróbarna szemekkel, és realizálódik bennem, hogy kinek a karjai közt is vagyok, mintha megégettem volna magamat, úgy ugrok el tőle, és hiába az egyeletlen levegővétel vagy a szédülés, amilyen gyorsan csak tőlem telik talpra ugrok és megindulok az ajtó felé.

A fiúmosdó legutolsó fülkéjének ajtaját magamra zárva cipzárazom ki a táskám legkisebb zsebét - amiben a nyugtatóm lapul -, és egy pirulát a számba véve öblítem azt le egy korty vízzel, majd egyhelyben ülve várok addig, míg a gyógyszer nem hat. Ez esetben nem is kell sok időt abban a szűk kabinban töltenem, a bogyók gyorsan elűzik a bennem terjengő feszültséget, félelmet és más egyéb rossz dolgot; ezzel viszont csak egy gond van. Az eszembe se jut, hogy ha gyógyszerezek, minimum egy fél órát mindig alszok, hogy ne üssön be annyira, ezt viszont az iskolában lehetetlen megtenni, kivéve ha meglátogatom a gyengélkedőt; ezt az ötletet azonban rögtön el is vetem, amint eszembe jut, hogy múlt héten is miket motyogott az a boszorkány a nem létező bajsza alatt. Egy sóhajtás és beletörődő fejrázás után háttal nekitámaszkodok a falnak, majd annak mentén lecsúszva a fejemet is hátradöntöm. A külvilágból nem érzékelek sokat, csak úszom az árral - jelen esetben a gyógyszer nyújtotta mámorral. Szapora légzésem kezd normalizálódni és a mellkasom sem fáj már olyan nagyon, szemeimet viszont nem sokáig tudom nyitva tartani, azok akaratommal szembe szállva csukódnak le, mintha valaki megparancsolta volna azt nekik.