Álomtúra 『Minsung』

《 11열하나 》

Az ég borús és az eső is egyre erősebben áztatja az összegyűlt tömeget. Van aki esernyővel, van aki anélkül áll szomorúan, lehajtott fejjel egy másik hozzátartozó vagy éppen ismerős mellett, és ez velem sincs másképp; anya és apa kezét szorongatva meredek magam elé. A feketébe burkolózott emberek hangját nem hallani, mindenki néma csöndben mond búcsút egy gyermeknek, testvérnek, ismerőnek, vagy éppen legjobb barátnak.

Seungmin sírja előtt állva, rárakom a kezemet a márványból készült sírkőre és némán búcsúzom el még utoljára tőle. Ki tudja, ha nem lennének ezek a borzalmas álmaim, talán még közöttünk lenne, mellettünk sétálna, velünk együtt nevetne, de ezt sajnos már sohasem tudjuk meg. Összeszoruló torokkal és könnyáztatta szemekkel próbálom meg elengedni a fehér kőből készült emlék helyet, mégsem vagyok rá képes; elfehéredett ujjakkal, görcsösen kapaszkodom bele, mintha azt remélném, hogy ennyi elég ahhoz, hogy visszahozzam őt. A könnycseppek lassan folynak végig arcomon, mindeközben magamban többször is a megbocsájtásáért esedezem. A gyász körbe ölelve engem próbál meg vigasztalni, de csak ront a helyzeten, amikor azt suttogja a fülembe: nem jön vissza többé.

– Jisung, szívem. Mennünk kell. – lép mellém apa, és vállamra téve kezét kezd el gyengéden hátra húzni, ám amint elszakadok Seungmintól, nem bírom tovább; apa karjaiba zárkózva kezdek el hangosan sírni. A szívemet összeszorító kegyetlen fájdalom éget belülről, miközben a szomorúság apró fullánkokkal folyamatosan szurkál, mintha csak meg akarna mérgezni – ebben a pillanatban tudatosul bennem igazán, hogy legjobb barátomat más soha sem ölelhetem magamhoz, és arcát is csak képeken tudom majd látni.

A szobámban az ablak alatti pihenőn egy takaróval körbe ölelve magamat ücsörgök és bámulok kifelé az ablakon, amikor egy halk kopogás érkezik a hátam mögül. Nem szólok semmit, meg sem mozdulok; túlságosan fáradtnak érzem magam ahhoz testileg és lelkileg is, hogy akár csak egy kis mozdulatot is tegyek. A személy, aki az ajtó előtt áll, nem vár sokat. Benyitva engedi magát be a birodalmamba, de lépteiből és frissen mosott hajának illatából azonnal rájövök, hogy ki az.

– Szabad a fürdő. – mondja közvetlenül mögém állva, én viszont csak hátradőlök, hátamat a testének döntöm és így pillantok fel rá. Fején egy törölközővel pislog le rám Minho és néz rám kérdőn, de csak megrázom a fejemet, aztán karomat felemelve arcára simítok. A hegek pár nappal azelőttről még mindig élénken ékeskednek, mintha csak azt akarnák ezzel megmutatni, hogy az az ő helyük, odavalók. Elszoruló torokkal simítók még egyet a hüvelykujjammal a puha bőrön, aztán visszaejtve az ölembe a kezemet hunyom le a szemeimet és sóhajtok egy jó nagyot; ebbe a sóhajba megpróbálom belesűríteni a bennem tomboló feszültséget, és a levegővel együtt azt is szabadjára engedni, ám amikor ez nem sikerül, frusztráltan felnevetek.

– Annyival könnyebb lenne mindent itt hagyni. Minden szart hátrahagyva elmenekülni, és soha többet vissza se jönni. – kinyitom a szemeimet, egyenesen az álomfiú íriszeibe nézek; nem tudom, hogy ezzel mit akarok elérni, de az addig mellkasomra nehezedő mázsás súly egy fokkal máris könnyebbnek tűnik. – Hiányzik. – Minho egy szót sem szólva tol el egy kicsit magától, aztán mellém ülve húz vissza és ölel meg, én pedig fejemet a vállára hajtva hagyom, hogy néma támaszt nyújtva a hátamat simogassa.

Reggel Minho karjai között ébredek. Tegnap este a szobámban maradt és addig vigasztalt, míg sikeresen el nem aludtam; a jelek szerint vele is ugyanez történt. Oldalamra fordulva próbálok meg kimászni mellőle úgy, hogy ne keltsem fel, de derekamon pihenő karja, ami hirtelen húz magához, nem segít ebben. Fújtatok párat, aztán megint próbát teszek, de csak ugyan az lesz a vége.