Álomtúra 『Minsung』

《 10열 》

Az utcán egyedül sétálok, lehajtott fejemen ott virít a kapucni, amiről most a szakadó eső miatt patakokban folyik a víz. Szemeimet végig a járdán tartom, nem szeretnék senkit sem látni. Már csak három utca.

Ahogy a pocsolyákat nézem, amik lassan, de biztosan teljesen átáztatják a cipőmet, eszembe jut, hogy három nappal ezelőtt milyen ronda dolgokat vágtam a fejedhez. Rengetegszer vitatkoztunk már semmit mondó dolgokon, de ez a legutóbbi vitánk olyannyira eldurvult, hogy mind a ketten könnyekkel a szemünkben hagytuk el a játszóteret. Szédülni kezdek és elkap a hányinger, amint szemeim előtt felvillannak könny áztatta arcodról a képek. Már csak két utca.

Két napja egyfolytában próbálkozom azzal, hogy felhívjalak, de vagy nem vagy elérhető, vagy egyszerűen csak nem veszed fel a telefont. Rosszul esik, de ezzel egy időben meg is értem; még én sem akarnék egy ilyen szívtelen döggel beszélni, mint amilyen én is vagyok. Te semmiről sem tehetsz, egyszerűen nem vagyok elég jó neked. Már csak egy utca.

Tegnap este volt bennem akkora bátorság, hogy eldöntsem: személyesen kérek tőled bocsánatot. Bár tudom, hogy egy ilyen incidens után legszívesebben a létezésemről sem szeretnél tudni, a fejemben egy furcsa kis hang mégis azt hajtogatja, hogy jobb lesz ez így. Nem szabad hagynom, hogy az önutálatom és a piti kis félelmeim visszatartsanak attól, hogy helyesen cselekedjek. A ti utcátok következik.

A sarkon befordulva előveszem a mobilomat, hogy megnézzem rajta az időt; 18:26. Talán korábban kellett volna nekiindulnom, hogy még sötétedés előtt tisztázni tudjuk a nézeteltérést, de a mondás szerint is jobb később, mint soha! A telefont visszacsúsztatva a zsebembe nézek fel, és szemlélek körbe: ekkor pillantom meg a két mentőautót, egy letakart hordágyat és a keservesen zokogó anyukádat. Egy másodperc alatt omlik bennem minden össze. Látásom homályosodni kezd, ahogy bőgve rohanok a helyszínre, majd amikor odaérve meglátom a lepedő alól lelógó kezedet, rajta a közösen vett vékonyka karikagyűrűvel, mellkasomra mázsás súlyként nehezedni kezd a gyász. Tüdőmből kiszökik az összes levegő, szédülni kezdek és a rég nem látott fekete pontok is táncolva jelennek meg előttem. A pánik fojtogató indaként tekeredik a nyakam köré, majd amikor már ténylegesen nem kapok levegőt, még egy nagyot szorít rajta; térdeim felmondják a szolgálatot, és az eső áztatta járdára esek.

Fulladozva ülök fel az ágyban, és érzem ahogy lever a víz. Szemeimmel kétségbeesetten próbálok meg keresni egy biztos pontot, amivel rá tudom magamat ébreszteni arra, hogy ez az egész csak egy álom volt, nem pedig a valóság, ám amikor ez nem jön össze, térdeimet a mellkasomhoz húzva próbálok meg megnyugodni. Az izzadság és a sós könnycseppek egy pillanat alatt eláztatják a nadrágomat, és hiába a próbálkozás, a helyzet csak rosszabb lesz. A fejembe és mellkasomba is éles fájdalom nyilall, a szédülés és hányinger pedig kézen fogva csatlakoznak legjobb barátaikhoz; a szenvedéstől nyöszörögni kezdek. A pánik semmit sem habozva siet hozzám és ölel körbe – mintha csak segíteni akarna –, majd amikor úgy érzi, hogy kezdek jobban lenni, szorosabban húz magához, ezzel elérve, hogy még pocsékabbul érezzem magam. Nem sok idő telik el, míg a fájdalom eléri az elviselhetetlen szintet – hangosan felzokogok.

Még mindig felhúzott térdekkel eldőlök az ágyon, és megpróbálok egy kényelmesnek mondható pózban elhelyezkedni, de sehogy sem jó. A mellkasom kegyetlenül fáj, olyan, mintha legalább húsz ember egyszerre próbálna meg ráállni ugyanabban az időben, emellett a torkomban is ott van az a francos gombóc, ami nem elég, hogy szúr, de még a beáramló levegő útjában is áll. A fejem ketté akar hasadni, végtagjaim pedig olyan szinten el vannak zsibbadva, hogy már nem is érzem őket. Ahelyett hogy javulna, a helyzet egyre rosszabb kezd lenni; a levegőhiánytól szédülök, és az erőltetett levegővételeknek mostmár sípoló hangjuk is van.