Álomtúra 『Minsung』

《 5다섯 》

.・゜-: ✧ Lee Minho ✧ :-゜・．

Han Jisung - ezt a nevet és a hozzá tartozó arcot bárhol, és mármikor képes lennék felismerni. Már hogy ne lennék az, hisz egész életemben ismertem őt; láttam, hogy mit csinált minden nap, hogy kikkel barátkozott, és azt is, ahogy szépen lassan darabjaira hullott. Ott voltam, amikor az apja mocskos módon becsapta az anyját, aki végül a fájdalmas elválás mellett döntött, sőt akkor is, mikor legjobb barátja megalázta és elhagyta őt, szegény fiú pedig nem bírta tovább. Segíteni szerettem volna neki, mellette lenni és mindentől megvédeni, ám ez úgy nehéz volt, hogy végig azt hittem, csak egy agyam kreálta karakter. Napközben Gimpo utcáit jártam, esténként a megtört barna hajú fiú életébe csöppentem.

Pici korom óta mellettem voltak ezek a furcsa álmok. Eleinte azt hittem, hogy csak folytatódik a történet, ami előző éjszaka félbemaradt, ami miatt izgatott lettem, mert úgy gondoltam, hogy különlegessé teszi az embert, ha ilyen képességgel van megáldva, de ahogy nőttem, egyre inkább azt éreztem, hogy minden egyes felkeréskor, egyre több súly nyomja a vállaimat. Jisung - már akkor megjegyeztem a nevét, amikor az anyja először szólította meg így, nem pedig valamelyik becenevén - élete egyre jobban megmérgezte a mindennapjaimat; fáradékony, csendes és zárkózott lettem, amivel elüldöztem az addig engem körülvevő embereket. Egyedül Seungmin volt az, aki mellettem maradt még ezekben az időkben is, de a költözésüket követően végleg egyedül maradtam.

A családom nem éppen volt a legtámogatóbb, ráadásul miután édesanyám elhagyott minket - képtelen volt elfogadni, hogy fia a saját neméhez vonzódik -, apámnak előjöttek az alkohol problémái, ami végül mindig rajtam csapódott le. Részben megértettem, hisz anyám távozása után még egy munkahelyet keresnie kellett, hogy mindkettőnket el tudjon tartani, ám amint megkezdtem a középiskola utolsó évét, kijelentette, hogy nem hajlandó továbbra is otthont biztosítani nekem, így végül az utcán kötöttem ki. Nagyszüleim nem voltak, pechemre mindkét felmenőm egyke volt, ráadásul az utolsó ember, akit magam mellett tudtam tartani másfél évvel az eset előtt költözött el.

Minden nap az utcákat jártam vállamon az utazótáskámmal, amikor meg elfáradtam, a legközelebbi parkban kerestem egy nekem tetsző padot, amire lefekve próbáltam meg pihenni. Nem érdekelt, hogy egy tolvaj ellophatja a cuccomat, ahogy az sem, hogy akárki kárt tehetett volna bennem; hajléktalan lettem, és már a haláltól sem féltem. Meg akartam halni. Az egyetlen dolog ami rávett arra, hogy ne végezzek magammal, az álmaimban megjelenő fiú volt, akinek az élete mondhatni még az enyémnél is rosszabb volt. Mindig amikor álomra hajtottam a fejemet az arca jelent meg előttem, a sebek, amik testét és lelkét is egyaránt tarkították, és azok a gyönyörű, fényüket vesztett mélybarna szemek, amiknek valamilyen oknál fogva nem tudtam ellenállni.

Aztán egy nap megjelent előttem egy házaspár, akik azt mondták, hogy befogadnak. Nem maradt már erőm az e fajta viccekre, ezért amikor meghallottam az ajánlatot csak kinevettem őket, és nem túl szép szavakkal elküldtem mind a két személyt melegebb éghajlatra. Az az egy hónap - amit nincstelenként szenvedtem végig - megtanított arra, hogy ne bízzak meg könnyen senkiben sem, és hogy inkább kerüljem az efféle csaliként használt dumákat alkalmazó emberrablókat.

Azt gondoltam, hogy a továbbiakban elkerülnek majd jó messziről, de azután a nap után minden egyes délután megjelentek, és amellett, hogy meleg ételt adtak, újra felkínálták a lehetőséget, hogy velük lakjak. Én töretlenül visszautasítottam őket, de a megtört lelkemnek valahol mélyen mégis jól esett, hogy valaki törődni próbált velem. A gondosan felállított védfalamat, amit a saját védelmem érdekében építettem magam köré, szépen lassan elkezdtem leépíteni; nem is, ikább egy kaput alakítottam ki, amin csak a házaspár tudott belépni. Megnyíltam nekik, elmeséltem az életemet és azt is, hogy hogyan lettem hajléktalan. Fájdalmas volt újra és újra feltépni az elfedett hegeket, mégis könnyebbnek éreztem magamat miután mindent elmondtam, ami a szívemet nyomta. Akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire magányos voltam.