Álomtúra 『Minsung』

《 8여덟 》

A szobád ajtaját kinyitva egy kis üveget pillantok meg a földön, aminek a teteje nincs a helyén, és mintha valami furcsa fehér por szóródott volna ki belőle nem is olyan régen, ami arra késztet, hogy tekintetemet tovább vezessem a szőnyeg fedte parkettázott padlón, így szembe kerülök további hat üvegcsével és a földön heverő, élettelen testeddel. A vér meghűl bennem, és hirtelen még levegőt is elfelejtek venni; nem akarom elhinni mindazt, ami a szemem előtt van, ezért szorosan összezárom azokat, ám könnyeimet még ez sem képes megállítani. Szipogva, egész testemben remegve rohanok a konyhai vezetékes telefonhoz és tárcsázom azon a segélyhívót. A hívást két csöngés után fogadja egy nő, aki megkérdezi, hogy miben segíthet, de mitha egy pillanat alatt elszakadtak volna a hangszálaim, egy hang sem jön ki a torkomon, mindössze tátogok mint egy partra vetett hal, és kétségbeesetten forgolódok körbe-körbe. A tenyerem és homlokom izzadni kezd, a szívem iszonyatosan gyors tempóban ver és a szám is kiszárad; tudom, hogy ezzel csak az időt húzom és a te túlélési lehetőségedet kockáztatom, mégsem tudok mit tenni ellene.

Rád nézek. A bőröd már egy kékes árnyalatban táncol, míg ajkaid lassan felveszik a lilának egy sötétebb árnyalatát, én pedig ha lehet még jobban bepánikolok. A diszpédcser készülne bontani a vonalat, amikor végre veszek egy nagy levegőt, és hadarni kezdek. Elmondom neki, hogy milyen állapotban találtam rád, ahogy azt is, hogy édesanyád egész idő alatt a kanapén aludt semmit sem észrevéve a történtekből – a nő azonnal kapcsolja a mentőszolgálatot, akik biztosítanak róla, hogy két perc múlva megérkeznek a helyszínre.

Teljesen szétcsúszva rohanok vissza hozzád, és melléd térdelve megfogom a kezedet, amit nagy meglepettségemre te megszorítasz; a remény egy kis fénye csillan meg bennem, ám rögtön ki is alszik amikor ujjaid kicsúsznak tenyeremből, és a mellkasod sem emelkedik már többször. Mintha csak így mondtál volna nekem búcsút. Zokogva húzom felsőtestedet magamhoz, és tartalak így mindaddig, míg a megérkező mentősök el nem szakítnak tőled, és nyugtató tablettákat nem nyomnak a számba – na nem mintha ezzel olyan sokmindent elérnének. Teljes sokkban nézem végig, ahogy vékony, törékeny testedet többszöri sikertelen újraélesztési próbálkozás után, egy fehér lepedővel letakarják. Nagyot fordul a világ velem, és a fülem is zúgni kezd, mégis meghallom a számomra kegyelemdöfésként szolgáló szavakat: a halál beállta május 12., 13:42.

Összerándulok amikor apa bekopog, hogy mostmár ideje felkelnem, ezzel egyidőben pedig felhangzik az ébresztő órám idegesítő csörgése is. Összehúzott szemekkel meredek a kis szerkezetre, ami megállíthatatlanul zajong tovább, de egy határozott mozdulattal nekem mégis sikerül elhallgattatnom. Magamban szidva mindent lépkedek tovább a szekrényemhez, hogy kivegyem onnan az egyenruhaként szolgáló fehér inget és kék nyakkendőt, majd még egy fekete szaggatott farmert magamhoz kapva kezdjek el átöltözni. Ha itthon lenne anya, biztosan elküldene először zuhanyozni, de mivel tegnap este elhúzódott a műszakja, inkább az egyik barátnőjénél maradt, hogy ne kelljen az éjszaka közepén még busszal is utazgatnia

A konyhában az asztalhoz ülve rögtön a kávés bögrémért nyúlok, és mielőtt még bármit is ennék, gyorsan a szervezetembe juttatom a reggeli koffein adagomat – aztán még kettőt. Fáj a fejem és egy kicsit szédülök is. Egészen rosszul érzem magam, ezen pedig látszólag az elfogyasztott kávémennyiség sem segít. Felkönyökölök az asztalra, a homlokomat a tenyereimbe támasztom és lehunyt szemmel próbálok meg nem a kellemetlen érzésre koncentrálni; természetesen sikertelenül.

– Jól vagy kölyök? Olyan nyúzottnak tűnsz. – teszi apa kezét a fejemre, és kissé összeborzolja a hajamat. Megrázom a kobakom. Tényleg nem érzem jól magam. Apa tovább simogat, én pedig ha lehet, mégjobban belebújok az érintésbe; jól esik a törődése. – Itthon maradhatsz, ha ennyire rossz. Írok anyádnak és leigazolom a napodat.