Mielőtt híres lettél (5SOS FF.) /SZÜNETEL/

14.rész

Selena

-Köszi anya a vacsorát, de most már felmegyünk.-állt fel a székéről komoran Luke, miközben jelentőségteljesen rám pillantva várta, hogy kövessem.

-Köszönöm, nagyon finom volt minden!-álltam hát fel én is, miközben kedvesen mosolyogtam Camillere.

-Örülök! Viszont akkor én meg elbúcsúzom, vár a munka. Gyere máskor is hozzánk, Selena.-puszilt meg kedvesen, mire Luke összevont szemöldöke meredt az anyjára.

-De hát ma délelőttös voltál.-nézett rá értetlenül, mire Camille zavartan elmosolyodott.

-Igen, de Rose beteg lett, úgyhogy beugrom a helyére.-magyarázta, mire Luke nem tetszően megcsóválta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Az anyja erre csak finoman megsimogatta a fia arcát és hagyta, hogy felmenjünk tanulni.

Nem tudtam nem érzékelni Luke feszült testtartását és a borús tekintetét, ahogy felmentünk az emeletre a szobájába. Csak akkor szólalt meg, mikor már becsukta mögöttünk az ajtót.

-El kell menned!-jelentette ki szemrebbenés nélkül, mire lefagytam.

-Mi?-néztem rá zavartan.

-Nem maradhatsz itt.-kezdte el az ágyra hajigálni a táskámat és a cuccaimat, egy helyre gyűjtve őket.

-De most...

-Haladj, Sel! Nem maradhatsz itt. Szólok Calumnak, hogy jöjjön el érted, ha kell én magam viszlek haza. Majd azt mondod a szüleidnek, hogy összevesztél Sarahval, vagy nem tudom, de....-járkált oda vissza, miközben én egy helyben teljesen letaglozva figyeltem. Mikor ez feltűnt neki megtorpant és idegesen meredt rám.-Nem hallasz?! Selena...

-Mi a baj? Most miért akarsz elküldeni?

-Meggondoltam magam.-vont vállát -Ez hülyeség. Jobb lesz mindkettőnknek, ha hazamész.-indult meg ismét a táskám felé, mire elé lépve megállítottam és ösztönösen cselekedve a a felkarjára csúsztattam a kezem, nyugtatóan végigsimítva az izmain.

-Mi az igazi ok?-néztem a szemébe, miközben ő a felkarján nyugodó ujjaimat bámulta. Egy mély sóhajt hallatott és a szemembe nézve megszólalt.

-Nem akarom, hogy itt légy, mikor egyedül vagyunk vele. Nem tudnám elviselni, ha bánt...-sütötte le a szemét ellhallgatva, miközben éreztem, hogy az egész teste megfeszült.

-Nem lesz gond. Pont azért vagyok itt, hogy senkit sem bánthasson. Amúgyis nem merne hozzám érni, engem nem tud sakkban tartani. A szüleim két másodperc alatt sittre juttatnák.

-Akkor is biztonságosabb lenne, ha hazamennél.

-Már pedig nem fogok. Engem már nem tehetsz ma ki ebből a házból, Hemmings. Meg amúgyis, ha kell tudok pár karate ütést, rám ragadt egy két dolog a Cobra Kai-ból.-kacsintottam rá mosolyogva, hogy oldjam a feszültséget, de Luke ugyanolyan komoran meredt rám. Így hát bekellett vetnem a karate tudásom, és miközben össze vissza hadonásztam a kezemmel a levegőben, Luke végre elmosolyodott.

-Na jó ez fejezd be, mert még a végén saját magad által sérülsz le. - fogta le a kezeimet, mire az érintése nyomán kellemes bizsergés járt át, amit nem tudtam hova tenni.

-Nem lesz baj.-néztem mélyen a szemébe, hogy elhittessem vele is. Luke csak egy nagyot sóhajtott és a cuccaim felé fordult.

-Akkor most pakoljak vissza?-torzult grimaszba az arca, mire megnyugodtam, hogy nem akar már hazaküldeni.

-Eltaláltad.-modolyogtam rá ördögien, mire egy szemforgatás után engedelmesen elkezdte visszapakolni a dolgaimat. Miközben nem tudtam nem észrevenni mennyivel lazább lett a tartása.
-Na és akkor hogyan fogunk aludni?-kérdeztem rá a legeslegaggasztobb dologra. Hisz akárhogy néztem, a szobában csakis a hatalmas francia ágy szolgált alvóhelynek. Én pedig nem akartam egy ágyban aludni Luke Hemmingssel, főleg nem ott, ahol lányok ezrei feküdhettek már... Ezekre a gondolatokra undor fogott el.