Novellárium

Wizards in Winter

Volt egyszer valamikor nagyon régen, amikor még nem borították végeérhetetlen városok a kontinenseket, egy a világ végéig érő hómező. Ott ahol egész évben süvített a szél, minden nap fagyott, és a havas pusztaságot nem fedte más, csak a csillagos ég. Azt rebesgették, hogy ennek a kopár pusztának a túlsó végén, ott ahol a világ maga is véget ér, van egy hatalmas birodalom, ahol minden jégből épült, mégis melegek az otthonok, lakói boldogok, és sehol máshol nem látott gazdagságban élnek.

De a legendák nem érnek véget ennyivel. Azt is mesélték még, hogy a síkság legkülönbözőbb pontjain jégszobrok vigyázzák a rendet. Mágusok, akiket nem csábít a meleg, a város zaja és az emberi társaság. Évezredek óta őrzik a birodalom határát, és csak akkor kelnek életre, ha a szükség ezt kívánta tőlük. Addig csak fagyott szemeikkel pásztázzák a pusztákat, de csak az uralkodó hívó szavára rázzák le magukról a jeget.

Sokan, sokszor próbálták már meghódítani ezt a mesebeli országot, melyet soha senki, aki nem onnan származott, nem látott még a saját szemével. Mégis milliomnyi hadúr vágyott uralni e vidéket, áhította a dicsőséget, ami azzal járt volna, ha meghódítanak egy ily megközelíthetetlen országot. Ezek a botorok nem törődtek az intelmekkel, melyek legyőzhetetlen seregekről suttogtak, csak a gazdagságban hittek, a figyelmeztetésekben nem. 

Akkoriban is hasonló események zajlottak. Felemelkedett egy új királyság, amelynek vezetői szintén hallották a legendákat eme fagyos, kopár, ámbár kincsekben annál gazdagabb országról. El is határozták hát, hogy a vas és acél hatalmával fogják leigázni ezt a sosem látott területet. Fel is készítették messze földön rettegett hadseregüket – vasba burkolt katonákat, és égig érő gépeket állítottak csatarendbe –, hogy maguk alá gyűrjék a havat, és áttörjék a jeget.  

Szerencsére Hó-ország urának a világon mindenfele voltak kémei, akik időben jelentették neki a veszélyt. Így az Úr még időben életre tudta hívni a mágusokat. Egy fagyos éjjelen meg is jelentek nála kihűlt tróntermében, elé járultak, és térdet hajtottak a Hóföld ura előtt.

– Mit kívánsz tőlünk ily' órán, Nagyságos Úr? – kérdezte az Első Mágus.

– Ostromlók érkeznek a melegebb földekről – felelte nekik az uralkodó –, botor módon azt hiszik, a Határ Puszta majd bejárást enged nekik.

– Mivel jönnek ellened, Uram? 

– Mindennel, amijük van, amit építettek, amit feltaláltak. Vassal, fémekkel, hadviselésre tervezett gépezetekkel. Fagymadaraim azt is üzenték, hogy nem szénnel és tűzzel fűtik őket, hanem valami mással, mintha a villámlást zárták volna gépekbe. Nyugtalanítanak ezek a hírek...

– Egy percet se félj, Édes Úr – ragadta meg fagyott tekintetével az uralkodó pillantását az Első Mágus. – A meleget nem tudják magukkal hozni messzi hazájukból. A mennydörgés pedig mit sem ér ott ahol süvölt a szél, ahol minden kihűl, az élő pedig szoborrá merevedik.

– Félek, kevesen lesztek most ellenük.

– Ne aggódj, Uram, seregedet mi fegyverezzük most fel. Hívasd ide Első Harcosodat és válogatott katonáidat! Válassza ki az Első a kilencszáz legérdemesebbet. Küldd őket a kastély kapuja elé, ahol megkapják tőlünk a fegyverzetet.

Az Úr mindent úgy cselekedett tehát, ahogyan azt meghagyták neki. Fél óra sem telt bele, és már a jelölt helyen sorakozott a kilencszáz méltó katona az Első Harcos vezetésével. Az Úr végignézett soraikon, és bár a hallott pletykák alapján kevesellette számukat, aggodalmának nem adott hangot, bízott a mágusokban.