Novellárium

Szövegkönyv nélkül

Leon feje fájdalmasan lüktetett, amikor magához ért, arról nem is beszélve, hogy a fehér fény, ami körülvette iszonyatosan bántotta a szemét, és pokoli szintre emelte a hányingert, ami a torkát ostromolta. Ahogy óvatosan megpróbált körülnézni – ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, mert minden úszott a szeme előtt, a feje meg akár vattával is ki lehetett volna tömve –, mocorgást hallott az egyik oldala felől. Abba az irányba fordult, és azonnal jeges rémület kezdte szorítani a mellkasát.

Az ágya mellett az utolsó ember ült, akit koponyát hasogató fejfájással ébredve látni vágyott. Ezer érzelem cikázott át rajta, gyűlölet, döbbenetet, félelem és rettegés... vágyakozás. Vágyakozás? Akármi történt is vele, jó nagy ütés lehetett, ha ennyire összezavarta a fejét. Abban viszont, hogy összeszedje a gondolatait egyáltalán nem segített a folyamatos hümmögés és csipogás, ami körülvette, és azok az áttetsző kötelek, amik a karjába fúródtak, vagy a mellkasára tapadtak, mint valami fehér piócafejek.

Ahogy kinyúlt, hogy az egyik oldalon kihúzza a kötelékeket a karjából, a férfi, akit legfeljebb egy csatamezőn a saját vérében fetrengve látott volna csak szívesen, lefogta a kezét.

– Óvatosan – szólt rá olyan kedvesen, ahogy még sosem hallotta beszélni –, semmi jó nem sül ki belőle, ha ezeket most kitéped. Hallod, Cal? Nyugi, minden rendben. Jó kezekben vagy.

Leon végignézett rajta. Biztosra vette, hogy félkábán még nem tudja úgy szabályozni arca rándulásait, hogy ne üljön ki a hitetlenkedés vonásaira. Sosem hallotta még így beszélni, meg ilyen szavakat használni. Fellengzős szavakhoz és lenézéshez szokott tőle. Arról nem is beszélve, hogy sosem látta még a Mágus fiát páncélon kívül semmi másban. Most meg laza inget viselt, és amennyire meg tudta állapítani, egyszerű szövetnadrágot. Annak ellenére, hogy az ágy mellett ülő férfi nem volt varázsló, az apja legnagyobb bánatára, a birodalom egyik legfélelmetesebb harcosa volt.

A szokatlanul kedvesen elhangzott szavak, és a másik furcsa megjelenése annyira váratlanul érték ébredező agyát, hogy időbe telt az is, mire felfogta a nem szokványos beszéd értelmét. Mi ez az egész? Cal? Kit szólít így? Azt hiszi,  annyira beverte a fejét, hogy ilyen könnyen meg tudja téveszteni? Tényleg azt képzeli, hogy elhitethet Leonnal valami légből kapott történetet? Vagy hogy valaha elfelejti neki, hogy a Mágus milyen kegyetlen hidegvérrel ölte meg a szüleit?

– Mi ez az egész, Moloch? – szegezte neki minden erejét és józanságát összeszedve ellenségesen. – Mit csinálunk itt?

Figyelte, ahogy Moloch egy pillanatra lecsukja elképesztően zöld szemét, és hátrasimítja vörös haját, ujja beleakadhatott egy csomóba, mert szeplős arca fájdalmasan megrándult. Szeplős? Sosem látta meg azokat az aranyba hajló pontokat a másik sápadt-fehér bőrén. Bár, talán sosem volt hozzá még ilyen közel. Amikor megütköztek, Moloch mindig a halálfejes acélsisakját viselte. Nézte, ahogy a másik vékony vonalakká préseli az ajkait, majd vesz egy nagy levegőt.

– Mire emlékszel, Leon? – puhatolózott sokkal óvatosabban, és az arca  ismét nem árult el semmi érzelmet, ahogy egyébként sem szokott. A korábbi aggodalom is eltűnt róla.

Remek, legalább vége a játékoknak. Gondolta megkönnyebbülve Leon, és kifejezetten büszke volt magára, hogy ezzel a fejfájással egyáltalán képes még gondolkodni. És hogy mire emlékezett? Nagyon sok zöldre, ami körülvette. De nem mezőkre... Zöld falakra? Ponyvák lehettek a várfalon? Igen, a várfalra határozottan emlékezett, le akart ugrani a vizesárokba.

– Meg akartam szökni az apád várából – mondta végül bizonytalanul.

– Igen, meg akartál – támasztotta alá a gyanúját Moloch.