Novellárium

Mennyit érsz?

– Ezer hála, hogy felvettél – pattant be Mike BMW Mini Cooperébe Jenny.

– Nem szívesen – felelte ő, és elindította a kocsit. Közben a húga tovább beszélt, minta közbe sem szólt volna.

– Bár ez a kocsi kisebb, mint a cipőd. El sem hiszem, hogy egy ilyet vezetsz.

Mike vett egy hatalmas levegőt. Nem értette, hogy miért hagyta rádumálni magát erre a szombati ebédre. Még egy perce sem voltak egy légtérben Jenny-vel, de már megbánta, hogy beadta a derekát. Egy kezén meg tudta számolni, hogy az utóbbi években mennyi családi eseményen vett részt. És egyáltalán nem hiányzott neki az, hogy egy fél napon át mindenki mindenre megjegyzést tegyen, ami őt alkotja.

Oké, azt azért el kellett ismernie, hogy a mini valóban szűkös volt neki az utóbbi időben, amióta nem kevés kilót szedett fel. Pedig előtte sem volt a legkényelmesebb a magassága miatt. Lenézett a terebélyes pocakra, amit épphogy sikerült beszuszakolnia a kormány mögé. Kifejezetten ráfért volna legalább heti két alkalom az edzőteremben, vagy legalább egy óra futás esténként. De minél több kilót szedett fel, annál nehezebben vette rá magát, hogy el tudjon indulni.

Biztos, hogy a túlsúlyára tesznek majd keresetlen megjegyzéseket, ahogy a tengerzöldre festett hajára és ugyanolyan színű, kackiás bajuszára is. Lenézett a bal kezére a kormányon, és egy pillanatra megakadt a szeme a gyűrűs ujja köré tetovált apró, de formás, jól olvasható betűkön: Nem szégyenkezem. Vett egy nagy levegőt. Ehhez fogja tartani magát a családi ebéden is, ha már belement ebbe ez egészbe.

– Nem kötelező velem jönnöd – mordult vissza a húgára –, még pont ki tudlak tenni a vasútállomáson. Glasgow pont egy órára van Edinburgh-tól. Szóval, ha szerencséd van, pont egyszerre érünk majd oda.

– Ne csináld már, pont a vonaton zötykölődést akartam elkerülni.

– Örülök neki, hogy ilyen esetekben azért eszedbe jutok. Meg akkor is, ha hat órát kell rád áldoznom, hogy megcsináljam a körmeidet.

– És én nagyon hálás vagyok érte – emelte fel a két kezét, megmozgatta az ujjait, de Mike a periférikus látásából csak a minta színes foltjait látta. Nem mondott semmit, de azok a körmök, amiket előző nap festett Jennynek, tényleg egy mestermű határát súrolták. Mike hajlott arra, hogy kijelentse, még azt is megérte, hogy kifolyjon értük a szeme. De nem lehetett sokáig büszke magára, mert Jenny visszarántotta a gondolatai közül. 

– Te is tudod, hogy nem sokára lesz anyáék negyvenedik házassági évfordulója, és hogy mennyire fontos nekik ez az ebéd – csicseregte mellette, miközben Mike felkanyarodott arra az útra, ami majd kiviszi őket a városból Glasgow felé.

– Persze, hogy tudom, de nem vagyok jó ilyen családi jópofizásokban. Úgy meg különösen nem, hogy ők a legkevésbé sem kíváncsiak rám.
Az eltelt öt-hat évben éppen eleget hallgatta azt, hogy milyennek kellene lennie egy igazi férfinek, és ő minden, csak nem az. Arról nem is beszélve, hogy egy lelkiismeretes, kellőképpen családcentrikus férfi annyi idős korára, mint Mike, már nemcsak megházasodott volna, de több gyerekkel is megajándékozta volna a szerencsés nőt. És azt se felejtsük ki, hogy nem pazarolná az idejét olyan ostobaságokkal, mint holmi szépművészeti egyetem, és valami igazi férfiakhoz passzoló munkája lenne, nem csudásítaná azzal magát, hogy körmöket csinál.

Az meg senkit sem érdekel, hogy ő mennyire boldog a munkájával és a tanulmányaival, mert az élet nem arról szól, hogy boldog legyen, a férfinak nem járnak ilyen földi ostobaságok, csak az, hogy vérrel és verejtékkel ugyanazt az utat járja, amit már annyian előtte. Mert attól lesz férfi. Ha meg nyomorultul érzi magát tőle, az annyit igazol csak, hogy jól csinálja a dolgokat. Te jó ég, de tele volt a púpja minden ilyen maradi baromsággal!