Novellárium

Videójáték tűzoltó

Garron aznap reggel kávéillatra kezdett ébredezni. Ritkán fordult elő ilyen, lévén általában mindig ő kelt korábban, és ha ő nem főzött magának kávét, akkor sajnos senki más sem. A barátja és élettársa Daryl programozóként és grafikusként időbeosztását tekintve csak magától függött, és bár igyekezett a napjait Garron beosztásaihoz igazítani, a korán kelés nem volt az erőssége.

Ahogy egyre feljebb úszott az ébrenlét felé, már valami furcsa és bosszantó kattogást is hallott maga körül. Időbe telt, mire rádöbbent, hogy Daryl digitális kamerájának ütemes hangja az, ahogy egyre újabb fotókat készít. Garron egy mordulás kíséretében ült fel, de rögtön meg is bánta ezt a hirtelen mozdulatot, mert azonnal hasogatni kezdett a mellkasa és az arca bal oldala, amik az előző napi mentésben égtek meg.

Így pedig azonnal értelmet nyert, hogy miért ébredhetett kávé illatra: betegszabadságon van. Hát, el tudott volna jobb együttállást is képzelni húsvétra, de eszébe sem jutott panaszkodni, mert ha nem úgy alakul az előző napi óvodai mentés, akkor ma és holnap is szolgálatban lenne. Vagy kórházban rosszabb esetben...

– Most komolyan? – nyögött fel, és eleinte fel sem ismerte a saját hangját, ahogy kiszáradt torkából előtört. – Már nyugodtan sem alhat az ember?

– Dehogynem – vigyorgott rá Daryl. – Kifejezetten nyugodtan aludtál, az hogy épp most rúgott ki az ágy, nem az én hibám.

– Nem rúgott ki – dohogott Garron –, a hülye zárhangodra ébredtem fel. Egyébként mit fotózol már megint? Épp most, amikor abszolút vacakul festek...

Először bizonytalan mozdulattal feljebb húzta a mellkasán a takarót – kifejezetten melege volt, de kissé kényelmetlenül érezte magát a kötések miatt –, majd egy még óvatosabb mozdulattal végigsimított arca bal oldalán, amin szintén egy termetes tapasz éktelenkedett. Előző nap látta a vizsgáló lefóliázott ablaküvegének tükröződésében, és egyáltalán nem nyújtott szép látványt.

Persze magának köszönheti, mert ki kellett volna mennie az óvodai tűzből, amikor arra utasították, és amikor észrevette, hogy az arca előtt deformálódni kezd az őt védeni hivatott plexi... De hogy mehetett volna úgy, hogy a tűz és lángok őrjöngő ropogásán át is hallotta a gyereksírást? Szóval figyelmen kívül hagyta a parancsot, és a lángoló épület legmélyére hatolt. Egyedül. Igen, hatalmas kihágás, de mivel végül megmentett két négyéves forma gyereket, nem bánta. Ha kiment volna, elkésnek, így is szinte a háta mögött szakadt be a meggyengült tető.

Daryl kitalálhatta, hogy ilyesmiken jár az agya, mert megfogta a kezét, elhúzta az arcától, egészen az ajkaiig, és megcsókolta Garron bütykös ujjait. Neki pedig azonnal felgyorsult a légzése és a szíve is hevesebben kezdett verni, ahogy figyelte azokat a cseresznye-piros ajkakat. Kifejezetten jól mutattak az ő mindig sötét bőrén.

Eléggé tűz és víz hatást keltettek együtt – a kijelentés minden iróniájával együtt –, az izmos, hatalmas termetű Garron étcsokoládé színű bőrével és az anyjától örökölt zöld szemekkel. Mellette a nyúlánk, de vele nagyjából egymagas, mindig sápadt Daryl szinte ragyogott. Hát igen, őt csak akkor érte napfény, amikor Garron megelégelte azt a barlangi életmódot és kirángatta magával a friss levegőre. Azok az alkalmak mindig elbűvölték, szavakat sem talált, amikor nézhette a Daryl arcán ragyogó aranyszínű szelpőket és a halvány vörös tincsein táncoló napsugarakat. 

– Megnéztem a fotókat, amiket Wolf küldött a képedről – súgta Garron bőrére –, nem a legszebb, de mindenki szerint hegek nélkül gyógyul majd. Egy pár hónapig persze látszódni fog utána is, de aztán olyan lesz, mint új korában.