Novellárium

Egyensúly

Pryo a határvonalat pásztázta. Soha nem fogja megérteni, hogy miért kell őrizni. Amióta létrejött az Egyensúly, senkinek eszébe sem jutott megbolygatni azt. Ki lenne olyan botor? A két birodalom közt húzódó, egy-két méter széles fekete hamusáv mindenkit emlékeztetett rá, miért nem lenne jó ötlet.

Átnézett a határ túloldalára. Ott mindent jég borított. Fagyott-fehérség terült el a egészen a látóhatár legvégéig, ez a takaró fedte az egész világot. Nehéz hó borította a jéggé kövült fenyőket és szénné fagyott sziklákat. A határ túloldalán nem villant semmi más szín a fehéren és a jégkéken kívül.

A határ innenső felén viszont minden lángolt. Minden melegséget árasztott és nem fagyot. És azon a hamusávon semmi sem tudott átjutni. Még a lobogó narancssárga fények sem, sőt a lángok sem vetettek árnyékot a túloldalra. Ahogy a túlsó kék-fehérségből sem szivárgott át hozzá semmi.

Pryo unatkozott. Ez az őrszolgálat élete végéig tart majd, de már az első perctől értelmetlennek tűnt. És most évszázadok elteltével sem nyert semmivel több értelmet. Tudta nagyon jól, hogy az Egyensúly nem szorul az ő védelmére, soha nem szorult, soha nem is fog. Ez az egész csak arról szólt, hogy a királynő túlsokadik fiát száműzzék valahova. Sóhajtott egyet. Tűrhetetlenül hosszú ez az öröklét.

Ha legalább Inigo eljönne. Ő volt az őr a másik oldalon. Már az enyhítene ezen a gyötrelmes unalmon. Egyébként nem lehetett oka panaszra, Inigo, amióta őt is kinevezték – száműzték – majd mindennap ellátogatott Pryo őrposztjához. Egy ideje szinte már csak aludni tértek vissza szegényes szállásukra, már régóta csak ennyire hagyták el a határvonalat. Meg ha az ősi csatamező szélére idézték őket. Mint ma Inigót.

És Pryot most éppen az a süket csönd ölelte körül, mint ami Inigo érkezése előtt nap nap után. Aztán egy véletlen folytán felfedezte a másikat a határsáv    túloldalán. Eleinte csak ültek egymással szemben, és nézték a másikat, nem voltak biztosak benne, hogy a hangok átjuthatnak a hamuvonalon.

Inigo volt az, aki pár nap után megtörte a gyötrő csöndet. Elmesélte, hogy mennyire nem bírja tovább, és úgy érzi, eszét veszti, ha senki nem szól hozzá. Pryo ezen annyira megdöbbent először, hogy mondani sem tudott semmit. De aztán megtalálta a hangját, és azóta... Inigo volt minden a számára.

Sosem látott még olyan csodálatos jelenséget, mint az a fagytündér a határ túloldalán. A bőre tiszta időben ragyogott, mint a nap hideg fényében szikrázó hó. Ha viszont felhők borították az eget, épp azt a szürkés-fénytelen árnyalatot vette fel. De abban a fakó szürkeségben is élettel telve ragyogott két szeme mélykékje. Hófehér haja a dereka alá ért, amit mindig szoros fonatban hordott, és jégcsengőket fűzött bele. Az a dallamos csilingelés elkísérte, bármerre járt.

Pryo szíve mindig gyorsabban kezdett verni, amikor meghallotta azokat a dallamokat. Talán, egyszer majd ha belehal az unalomba, az a csilingelés fogja visszahozni az életbe. Ahogy merengett, lenézett két térdén nyugtatott karjaira. Figyelte narancssárgás bőre alatt az örvénylő lávát, mindig meg tudta babonázni az élet a felszín alatt.

A hozzá hasonlók csak addig éltek, amíg át nem szúrta valami azt a bőrt, amint a láva kiszabadult belőlük, elemésztette őket. Inigo annyival csodálatosabb volt náluk. Az ő bőrét biztos nem ütötte volna át kovácsolt penge. Azon a jégen nem lehetett áttörni. És Pryo abban is biztos volt, hogy benne nincs semmi, ami olyan könnyen megölhetné, mint a tűz-lelkeket egyébként éltető láva.

Az ősök valamikor régen még ismerték a titkot, hogyan lehet megölni a fagytündéreket, de az még jóval a határvonal megjelenése előtt volt. Pryo nem volt elég idős ahhoz, hogy neki emlékei legyenek erről. Egyébként is ki akarna olyan csodákat elpusztítani, mint a fagytündérek. Összerándult a gyomra a gondolatra, hogy bárki ártani akarjon Inigónak. Még szerencse, hogy nincs átjárás a határ két oldala között.